Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)

Tizennyolcadik század

695 KÖLTÉSZET.­­ XVIII. SZÁZAD. 696 hogy akaratja ellen cselekedte, én is köszönöm akaratom ellen. G. Fegy. Gyermek, gyermek! mikor lesz már eszed, hogy ezt a dibdáltságot (a könyv­tárra mutat), mely rangodhoz s úri nemedhez nem illik, végképen megutáljad ? B. Ser. Az igaz, azért kár volt nagyságod­nak a gyermeki játékot elhagyni, hogy azután még nagyobb gyermekségek között pazérolja becses esztendeit. Nagy része az itt lakos meg­forduló nagyságoknak igen alacsony szókkal emlékeznek nagyságodról, hogy ilyen illetlen­ségekkel mocskosítsa úri méltóságát. Hagyja nagysád az ilyeket a méla Temperoinak, s az ő boldogtalan sorsosinak. Roz,. Nagyságod, mikor a más szavait látta­tik szólani, rígy tetszik mintha a maga gon­dolatit fejezné ki azokkal. Nagyon megsérti ezzel az én személyemet, melyet a nagysádnak, és a lantornán néző világnak ítélete szerint csak azért is kellene tisztelni, hogy ez a négy betű van előtte g. r. e. f. — Higgje el nagy­sád, a tisztán látó világgal, hogy a méla Tem­­pefól, a mint ötét méltóztatik nevezni , sokkal józanabban gondolkodik a világiakról és az erkölcsiekről, mint a nagysád német könyvé­nek írója. Én (a könyvtárba nyúl) ezt mind­járt világos példával mutatom meg az ő tulaj­don verseiből, a­melyekbe­n G. Fegy. Hagyd el fiam ! Te a báró úrról alacsonyul láttatol vélekedni, a ki egy a leg­­pallérozottabb politikusok közzül, a ki egy po­litikus magyar méltóság. Te a te könyveidből, melyeket a paraszt világ firkált, s a többek között a méla Tempefői Írásaiból, a ki egy rusticus és alávaló gustusú emberecske, kine­veted a csinos világot. Hagyd el azokat a sem­mirekellő holmikat, és intéztessed úgy élete­det, hogy sem a világnak, sem fényes famíliád­­nak ne legyen oka a tégedet szégyenlésre. Ha úgy tetszik nagysádnak, menjünk az én szo­bámba. (Elmennek.) V. JELENÉS. G. Fegyverneki, b. Serteperli és Éva. G. Fegy. Tessék bemenni. (Megnyitja az ajtót.) B. Ser. (Az újmódi complimenttel.) Ah! legszorosabb láncaival lebékozott szlávja nagy­ságos kisasszonyomnak. Éva. (Egy ehoz a complimenthez illő ca­­priollal.) A nagyság nemes érdemeinek marta­­lékja ! (Hajtogatják magukat.) G. Fegy. Örülök az úr jelenlétén. (Tisztes­séges magyar főhajtással.) Te fiam, tégy a báró úrnak egy széket ide az ablakhoz. Éva. Méltóztassa magát megalázni nagy­ságod ! B. Ser. Csókolom kedves kisasszonykám, kezeit ! G. Fegy. Megengedjen az úr, én pipázni akarok, s talám terhére is leszek vele. B. Ser. Ah !­épen nem ! Sőt inkább par compagnie magam is instálok egy pipát. G. Fegy. Azt szeretem. Imhol nagyságod­nak ezt a kis pipát ajánlom. Egy deák hagyta nálam némely verseivel , minthogy még ilyen takaros figurájú debreceni pipát nem láttam, elkértem tőle, melyet ő által is adott egyné­hány tisztelő versekkel, ezért én őneki egy fáin tajték pipát adtam, melyet hajdan egy aranyon vettem. B. Ser. Ah! nagyságos uram, a verseiért méltóztatta adni? kár volt olyan semmirekellő ajándékért vesztegetni. G. Fegy. Oh nem a verseiért, távol legyen, hanem ezért a makra pipáért, a melynél én ugyan tetszetősebb formájú pipát nem láttam. Az ilyen derék manufacturákat készítő haza­fiakat az ország kasszájából illő volna megju­talmaztatni. Uram! gyönyörűséges munka ez ! B. Ser. Az igaz , az a deák fickó megér­­demlette ezért a pipáért a jutalmat. De hát a verseiért mit adott neki nagysád ! G. Fegy. Azokat megköszöntem, és egy­szersmind megmondottam, hogy ezután ne fá­­raszsza magát olyanokkal. A verseit mikor a szakácsomnak akartam volna általadni, hogy jó lesz neki holmit belé takarni, Rozália rám esett, kért hogy ne bántsam azt a becses por­tékát, hanem adjam neki. Én engedtem az ő gyerm­eki eszének. Éva. Oh soha sem látott a báró úr olyan különös természetet, mint azé az én nénémé. Ő egy komor szívű a gavallérok társaságába, és igen kevés kedvét mutatja, hanem ha né­melyekkel állhat discursusba, a­kiket ő nem tudom micsoda balítéletből a világ okosainak tart, a­kik esztendőket töltöttek az angliai, a francia, a német s más akadémiákba , akik szüntelen az új könyvekről beszélgetnek... B.Ser: Én igen sajnálom azt az angyalkát. Éva. Én eleget vertem a fejébe hogy vesse el azt az alávalóságot, a melylyel a világ meg­szólja. Jusson eszébe , hogy ő nem köz sze­mély, s annál fogva úgy kelljen magára vi­gyázni, hogy rangjához nem illő alacsony­­ságra ne vetemedjen. G. Fegy. En ötét, hogy okossabbodjon, a német gavallérok közé vezettem egy nobel­­bálba. Ott táncra is kerekedett, el is járt egy­néhány menuettót, s egyszer észre vesz egy berlini professort, és beszédbe elegyedik vele. B. Ser. Ugyan mivel tudta distrahálni az a német ph­antast­a? G. Fegy. Sokkal­­ legtöbbet fecsegtek va­lami Gellértről. B. Ser. Tán az a világ tudósa nem látta többet még a szent Gellért hegyét, arról kér­dezősködött. G. Fegy. Deuram, valami embernek kellett annak lenni, mert a mint a szóból észrevett

Next