Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)
Tizennyolcadik század
665 CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY. 666 Legyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet? Reményljek, de ez is gyötörjön engemet? így, örök semmiség! óhajtsak tégedet, Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. — Boldog ! százszor boldog, a ki nem született, A ki nem ízlelte még meg az életet ! De jaj ! aki egyszer van és kezdett lenni, Örök halál annak semmiségbe menni. Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám, S a nem csínért halál karjain aludnám. De az élet bennem mihelyt szikrát vetett, Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet. Léteite mennyország ezer ínségbe is, Nem léteite pokol még nem érezve is ! Itt állok virágzó éltem szigetjében, Egy kőszikla tornyán a hab közepében, Itt nézem partotok kétes messziségét. Az én lételemnek folyását vagy végét. Alattam a chaosz bőgő torkolatja Az elementumok fogát csattogtatja, S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém, „Elveszel,“ így ordít, s rémülést önt belém. De kárpitja alól a kék reménységnek A testvér csillagok mosolyogva égnek, Biztatván hogy mennyből szállt belém a lélek, S ha elvész is e test, jobb részemmel élek. Oh, édes érzési az örök léteinek, Melyek vígasztalnak s erőmbe nevelnek, A halhatatlanság kezdeti már ezek, A miket most bennem gondolok s érezek! És te, ki így érzed tulajdon lételed, Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled ; Te ki esmérlni tudsz sok ezer dolgokat, Azoknak formáját, számát, nagyságokat ; Ki ítélni is mersz, te kinek nem elég Ez a megteremtett levegő, víz, föld, ég, Hanem magad körül építsz új világot, Majmolván a munkás mindenhatóságot; Te, ki által mozgok, növök és dolgozok, Eszmélek, Ítélek, vágyok, gondolkodok, Örvendek, búsulok, reményiek és lélek, Te csuda valóság, belém szállott lélek, Te igazgatója e pormachinának, Teremtett istene e kis planétának, Szállj magadba, nézd meg ön természetedet , Meríts erőt abból s fejtsd meg létededet. II. Okoskodások, érzések. Tudom hogy létedet nem lehet tagadnom, És hogy nem vagy te test, azt is meg kell ad- Miért vitatja hát oly sok gondolatban,nem, hogy a mi meg nem tud halni, halhatatlan? így van ! mert csak ott győz a lerontó halál, S hol megosztható részecskékre talál, melyeket külön szedvén vas ujjával, egyesíti önnön element urnával. font ugyan, ily jeles machinákat ront el, te mindent új képre s új életre bont el ; Ő a természetnek segédje s szolgája, Őáltala forog ennek karikája. De legkisebb rész sem veszhet el kezéről, Ő csak bont, de számol minden részecskéről. Mert a ki e mindent semmiből alkotta, A megsemmisítést magának tartotta. Nem halhatsz hát te meg, oh nemes valóság, Hacsak maga egykor a mindenhatóság, Ki akart, és véled közlötte lételét, Lángodra nem fújja a semmiség szelét. De egy bölcs istenről azt állítni vétek, (Sőt hogy említem is, tán azzal is vétek) Hogy ő egy a maga képére teremtett Nemes valóságot csak azért teremtett, Hogy a búbaj közül semmiségre híja, S önnön lehelletét mintegy visszaszíja. Emberek jó atyja! tudjuk valójába, Hogy egész mivoltunk por s árnyék magába, És a mit adtál is azt sem érdemeljük; Úgy van ! hatalmadat rettegve tiszteljük. De te, oh jóságnak kútfeje s tengere, Kitől e lelkes sár ennyi áldást nyere, Örvendhetsz-é egykor, örvendhetsz-é annak, Hogy halált mennydörögj egy halhatatlannak? Hogy a ki áldhatná felséges nevedet, Elveszszen, átkozván a léteit ségedet ? És a ki lenni kezd, előre rettegjen? A bölcső és sír közt mozdon ténferegjen? A meghaltak közül ne említsen senki ? S az életre minden irtózva lépjen ki? Oh nem! nincs becsesebb javunk az életnél, És te oly kegyetlen soha nem lehetnél, Hogy a legfőbb jónktól megfosztanál minket, S megcsalnád az erre vágyó lelkeinket. Igazság istene, jók s rosszak birája ! Kinél bevall mindent az esztendők szája, Ki részrehajlástól soha meg nem rontott Jobb kezeddel tartod a mérséklő fontot, Hogy vonhatsz a sírnak szélén örök határt, Ha addig oly ritkán fizetel méltó árt? Ha azok, kik sújtó pálcádtól nem félnek, Veretlen maradnak, sőt még vígan élnek; És a ki a virtus pusztáján hújdoklik, Sír, szenved, s a bűnnek körme közt fúldoklik ? Uram ! te, ki magad vizsgálod szívemet, Tudod rólad való tiszta érzésemet: De mihelyt az erkölcs világába megyek, Nem tudom, mit higyjek, érezzék vagy tegyék Ha az embereknek dolgait vizsgálom, » Azt a jó, bölcs, igaz istent nem találom, Kit a természetnek világában leltem, S ki előtt oly megtelt szívvel térdepeltem. Mert lám a virtusnak semmi becse nincsen : Ne is légyen ! senki még rá se tekintsen, Ő az oly szíveknek mindég elég bére, A kik érdemesek annak érzésére. De mikor azt látom, hogy őt csúffá teszik, Szidják, háborgatják, üldözőbe veszik, Verik, tömlöcözik, halálra hurcolják. Már ezek a szivet nagyon marcangolják. S kivált, mikor látom, hogy a gonoszoknak