Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)
Tizennyolcadik század
669 CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY, 670 Nem azt mondhatnám-e, hogy a ki teremtett, kegyetlenségének tárgyává engem tett ? Meg ne ütközzetek ha ily nagy ügy felöl Egy alacsony példát merek hozni elöl : Egy együgyű állat, egy gólya mit szólna, Ha néki jó szárnya s egy ország nem volna, A melyben bújdossék; pedig a teremtő Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő? Úgy van t e bölcs isten, ez élők jó atyja Még a barmoknak is szívét megnyugtatja, És bétöltvén minden állat kívánságát, Örvendve szemléli kedvetölt világát. Ugyan hát, oh, ugyan csak az ember volna, Mely többet kívánna, semmit sem kóstolna? Kinek az erkölcsi világ csak kárt tenne, A természet pedig mostohája lenne; Ki az emberek közt nyomna vagy nyomódna, S még mint állat is csak tengene, kínlódna? Én ugyan, ha nincs más élet én érettem, Meg nem köszönhetem hogy emberré lettem ; Es ím egy ily fényes gyűlés hallatám, Az emberi hitvány kevélység truccára, Leteszem az eddig viselt méltóságot, S az állatok között kérek boldogságot. Te, ki Ermenonville rideg szigetében Nyugszol a nyárfáknak lengő híresében, Ébredj fel, és bámulj egy lelkes állatot, Ki mer tenni nálad nagyobb áldozatot , Te a társaságban az aprós hibákat Nem tűrvén, óhajtál oly messzi pusztákat, Hol még nyers fiai a nyers természetnek Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek. Én pedig őket is kerülni kívánom, S hogy hasonló lelkem vagyon , azt is bánom. Akarom hogy elmém sötétségbe ejtsem, A vétket, a virtust, mind — mind elfelejtsem. Ez odvas alakkjának kongó oldalában Eszem, alszom, egyéb állatok sorában, Az égre nem nézek, földön jót nem teszek, Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. De mely sűrű homály gombolyog felettem ? Mely váratlan szélvész ordít, zúg mellettem ? A zápor lerohan, s az ég sarkalatja Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja; Míg szólok, ím cserfám menedék tövére A sustorékoló gyantaláng leérő, Fut minden fenevad, — én magam maradok,— Futnak ők, — én fázom, s — a tüzért szaladok. Hah ! hogy lehet még is oly erő lelkembe. Hogy e tűzről is az ember jut eszembe? A vadak e körül meg nem mernek állni, A Pongó szereti, de nem tud csinálni. Érzem hogy lelkemnek tehetségi nagyok, Hogy én a fő lélek helytartója vagyok, Hogy már e földön is több vagyok baromnál, S tán messzi reményem több csupa álomnál. Érzem hogy, ha itten bétültöm helyemet, Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet, S így lebegvén az én uram trónusáig, Kilátok az örök létei központjáig, Hol eredetemnek kezdetét fellelem, S a végetlen idők kerekét képzelem. Isten! a kit fednek általlátszó leplek, Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek, Add vissza a tőlem lehányt istenképet, Melyet a makacsság orcámról letépett : Nem ! hanem a kevély alázatosságnak, A rendetlen széltől forgó okosságnak Csalóka mivé ez. — Bocsáss meg, istenem ! Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem; Hogy, az igazságot keresvén, tántorgok ; A tetőled adott lámpásodnál forgok, Mely mikor megbotlom, jóra akkor vezet, S azon pontban érzem a mennyei kezet. ímé míg magamat embernek számláltam, Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam: És most, hogy elhagytam az emberi nemet, Négy miliárd ember tölté be szívemet. Uram ! mind egyforma teremtésidezek, Kikkel én egyaránt gondolok, érezek; Csakhogy némely része már kifejtve vagyon, A többi még buta, kicsinyég vagy nagyon, Ki dolgos, ki lomha, ki tüzes, ki hideg, Ki durva vagy szelíd, ki társas vagy rideg, Mégis mindeniknek szívén van egy pecsét, Mely jegyzi és őrzi az emberség becsét. A London utcája, a Huron posványa A jövendő boldog életet kívánja; A csendes chinai s a kóborló tatár Érzi hogy a halál nem legvégsőbb határ; Sőt az a kannibál, ki dühödt bélibe Önnön embertársát vendégeskedi be, S az ötig olvasni nem tudó déli nép, Hiszi hogy lelkestől a halálba nem lép. Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é ? Sőt ha hibáznak is, én bölcsebb legyek-é ? Én is ember vagyok , én embertársamnak köz hibáját miért szégyenltem magamnak ? Ha úgy nem szélek és érzek, mint ezek, Tahim akkor botlom, vakulok, vétkezek. Négy miliárd ember , felséges társaság! Hamarább vét négy öt, mint ily nagy sokaság, Sőt ha ez mind görbén találna is nézni, Nem tartoznám szemem szemekhez intézni ? S kivált mikor szívem így venne belőlem : „Ah ez édes hibát ne zavard el tőlem!“ Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek. De itt ezt kérdheti egy világ polgára : Hogy jutott minden nép ennek tudására? Barátom ! hányd fel bár a könyvek osztagát, Meglátod, hogy egy nép sem formálta magát, Egy ember, egy nem köz lélek, egy isteni Szokatlan erővel felruházott zseni Látta, a mit mások nem láttak, s a vadon Népnek előadta, szelíden, szabadon. A gyenge fél hitte az erősnek szavát, S nem tudva értette önnönmaga javát .