Toldy Ferenc: Magyar chrestomathia. 1-2. folyam (Budapest, 1853)

Első könyv: Prózai előadás

150 III. KÖNYV, KÖLTŐI ELŐADÁS Kiüti a fejét, széjjel tekint vázán, ám látja a szörnyű pusztulást határán . Neki mindjárt, összehívja a szeleket, S megdorgálván őket s dühös vezérjeket , Jól megegyengeti őket tridensével ; így mind haza felé ereszti békével. Akkor nyájas színnel felül szekerébe Triton, és nymphái mennek seregébe, Kikkel együtt a vad tengert csillapítja, S a felduzzadt habok hátait simítja. Azok alázatos kérelemhez nyúlnak, S hízelkedve azok lábához borúlnak. Szakadoz a felhők sötétes kárpitja, Az elzárt egeknek kékségét megnyitja A nap a felhőkből kiderítvén fényét, Édesen biztatja a vizek örvényét , Végre minden felhők messze elenyésznek, * A kiderült egek már teljes fényt vesznek , S megmutatja a nap a fellegek megett Az égnek a földet, s a földnek az eget, így beszélte végig, újítván félelmét Amna gazdag hajós saját veszedelmét. Még akkor is lucskos vola a ruhája, Ábrázatján ült még a halál formája, S kétségbe­esését csak az enyhítette, hogy kincsét elvesztvén magát megmenthette. Irtózva tekintett még egyszer útjára. Megrázkódott s ekként szólott utoljára : „Halászd te ez odvas fűzfa árnyékában, E magányos sziget fövényes partjában Boldog szegénységben éled világodat, Áldott csendességgel várod halálodat , Melyret én aggódó gond közt siettetek, S a tenger rémítő habjain kergetek. Jámbor öreg ! milyen érzékenyen veszem E kenyérkét tőled, melyet sírva eszem. Mely nyugodva ülök zsombokos párnádon, A zűrzavart kivül látván kalyibádon ; És bár sokat érő kincseim vesztek el : Nem kereskedem már, s innen nem megyek el.“ Így szólott a kalmár, s a halász kezeit Megfogván, rá sűrűn hullatta könnyeit ; Melyre a bölcs öreg ekképen felele : ,,,,Édes uram ! mit is értél eddig vele? Mit használt, hogy kincsed öszvegyű­jtögetted ? Ha rettegtél, s semmi hasznát nem vehetted ?

Next