Toldy Ferenc: Magyar chrestomathia. 1-2. folyam (Budapest, 1853)

Első könyv: Prózai előadás

182 III. KÖNYV. KÖLTŐI ELŐADÁS. A föld alá, hol békén nyughatol ; Jobb most a sírban, szent öreg, neked : Talán, ha élnél, fáznod kellene ! Mert ám szegényül néze rád a sors. S ha könnyeid nem sózták volna meg, Gyakorta ettél sótlan kenyeret. Mind semmi az, mi téged illete, De hű családod’ látva, kín gyötört. S minthogy szegénynek több a gyermeke, Ne kérdje senki : hány árvád maradt? A gazdag fem­hez vádol sorsodért, Elmondja: rád mi szép örök jutott. Vádolni tudnak ők, a jámborok, Nem sejtik azt, hogy ők adósaid. — És — és nekünk is jobb nem szólanunk : Avagy talán mi volnánk, a hivek? Hol hát a díj, mely méltó díj legyen, Hogy ő feledje háza gondjait? Hol a dicsőség, melynek fényitől Világosabban fogja látni sok ? Itt nyugszik ő, itt áll emlékköve — Ki áldozá ezt ? Rajta írva van : Olvasd az írást, és fájlalva tudd : Hogy, kit nyomasztó ínségben hagyott, Az özvegy állít halmához követ. — Ki volt Kazinczy? kell-e kérdenem? Lehettek s voltak hű apostolok, De ő a nyelvnek Megváltója volt ! 86. Barátságos búcsúvá tel. Csokonai Mihálytól. Már hát külön választ, a végzés bennünket, Megosztja egymáshoz forradott szivünket ! E kötéssel egygyé azért kellett lennünk, Hogy annál keserűbb búcsút kelljen vennünk ? Hát a mit annyi sok esztendő értele, Most vész el, s nem lehet már most élni vele. Oh gyászos végezés irtóztató pontja ! Mely két szerető szív frigyeit felbontja ; S így a legkedvesebb vagyonúnktól megfoszt, Mikor két barátot kegyetlenül megoszt. Barátság ! barátság !­ok édes nevezet, Melyre sóhajtással sok szív emlékezett !

Next