Toldy Ferenc: A nemzeti irodalom ismeretének viszonyáról a nemzeti élethez, és buzgó esdeklés a "Nemzeti könyvtár" ügyében (Budapest, 1851)
15 melly annyira elfeledte irodalmi múltját, mint a miénk — az újabb korban. Innen az a kis kör, melyben mozgunk, innen e csinált szegénység, s az irodalom jövendője iránti csüggedt birodalom. E helytelen irányon fordítani, e nagy hézagot erőm szerint betölteni, feladása most megjelenő irodalmi történetemnek is, bár ez azon bővebb munkának, melylyel a haza iránti kötelességemet leróni reményem, sajátkép csak előrajzául tekinthető. E célt tűzte ki magának Nemzeti Könyvtáram is, melyet míg élek s egészségem kedvez, önálló munkálkodásaim mellett folytatni szándékozom: csak akadjanak, mint eddig, hazafiúi lelkű közremunkálóim az anyag összeszerzésében, és kiadóim, vevőim, pártfogóim a kiadások eszközlésére. Ugyanazért e kétügyben — mert én csakugyan annak nézem — teljes bizodalommal fordulok mindenekelőtt valamennyi barátjaihoz az irodalomnak, azon kéréssel, támogatnának értesítéseik és közléseikkel ezen túl is. Valamint hálával említettem eddig is mindazokat,kik tanácscsal, kéziratokkal, különösen írók leveleivel és ritka könyvekkel segítettek, úgy szent kötelességemnek tartom ezután is hasonlót tenni , mert ily nagy körben egyes keveset tehet, nyomosat csak összevetett vállak. Sőt ha lesz, hason szeretettel viseltetve e neme iránt az irodalmi napszámosságnak, egy vagy más kitűzött részt felvállalni kész, szívesen járulok az eszközléshez néminemű készületeimmel, hogy a vállalat, mely úgy is egy egész életet kíván, több munkás kéz által annál gyorsabban haladhasson! De buzgó kérést intézek az időszaki sajtó kezelőihez is, méltatnák figyelmükre az eszmét, mely minden mívelt nemzetek által saját irodalmuk irányában már régóta oly szeretettel karollalolt fel és vált gyümölcsöző valósággá , s keltenék fel s irányoznák a közönség figyelmét valamint az új, úgy a régibb irodalomra is, azon érdemben lelvén jutalmakat, mely az irodalmi öntudat hathatós ápolásában fekszik. Nekik van különösen módjukban azt, mi a könyvboltok polcain elterjedésre vár, gyakori felemlítés által a közönség pártolásába ajánlani. Végre a magyar irodalom a múlt század végéig soha sem volt Maecenasok nélkül; de voltak egyesek a most lefolyt félszázadban is, mi avval biztathat bennünket, hogy a hon szerencsés állású fiai közt e neme az irodalom pártfogóinak sem halt még kivégképen. Vájjon nem érdemelnék-e a leélt idők szellemi hagyományai, hogy ily jótevő kezek által költessenek fel új életre?