Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagyis Az utóbbi negyedfél század kitünőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 2. kötet (Budapest, 1876)
Tizennyolcadik század 1772 óta
326 TIZENNYOLCADIK SZÁZAD. Ez a szintén megholt Zephyrke lelked volt, Amelyre Ámor üle, S melyembe bérepüle ; Addig csikórt, hogy szívem is Reád hevüle. VIII. Parasztdal. Ama fehér nyárfák alatt, a part felé, Sűrű rekettye közt vezet egy róna hé. Oh ! mert ez a hely énnekem irtóztató . Ott egy vityilló, abba nyög a szép Kató. Hiszen no csendes este van, nincs semmi szél, Mégis hogyan, hogyan rezeg a nyárlevél. Oh szép Katóm ! nem reszket úgy a nyárlevél, Mint én teérted reszketek , hová levél ? Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz te tán soha, Úgy becsukott az a guta vén mostoha, Mióta szép orcáidat, szép violám, Ott benn az ajtósaik megett megcsókolám. T’od azt hazudtam volt neki : csak a pipát . Hogy a manó el nem vivé a vén szipát ! El sem Ilivé, rá sem hagyá egy szómat is , Kikergetett, s lelúgozá subámat is. Azóta erre jönni is nem mertem én, Tudod, pemetén jár az a purittya vén. Csak itt nyögök hozzád, Katom te fák alatt, Tudom te is nyögsz a sötét kémény alatt. Füstöl, galambom! füstöl a kéményetek, Mert tán bizony nagyon alá tüzeltetek. Héj, héj, az én szívembe is nagy tűz vagyon, Héj, héj azért sóhajtok én ilyen nagyon. De még az isten módot ád — tudom hogy ád Kimentlek én, vagy megvebed a vén anyád. Ha más különben nem lehet, felégetem ezt a vityillót, sötét is belé vetem.