Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagyis Az utóbbi negyedfél század kitünőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 2. kötet (Budapest, 1876)

Tizennyolcadik század 1772 óta

330 TIZENNYOLCADIK SZÁZAD. Sírva mentem kartélyáig,­ S onnan a kertek aljáig. Indúlt nyelvem bús nótára, Árva gerlice módjára. Csákóját könyvvel öntöztem, Gyász pántlikám rá kötöztem ; Tíz rózsát hintek lovára, Száz annyi csókot magára. A lelkem is sírt belőlem, Mikor búcsút veve tőlem : „Isten hozzád !“ többet nem szólt, Nyakamba borúit s megcsókolt. XI. Dorottya. II. könyv. 119—424 vers. Már épen elüte nyolcat a toronyban. Estve volt, s elég lett a tánc egy házamban Szakadt az izzadság mindegyik vendégről, Kiki panaszkodni kezdett az éhségről, A hajdúk, lokájok asztalt készítenek, Ezüst kések, villák, kanalak pengenek. „Míg, úgymond Belinda, asztal fog készülni, Avagy nem jó lesz-e egy játékhoz ülni? Míg félje a leves, eleget játszhatunk, Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk.“ Egy tágas sarokban Belinda szavára Leülnek a dámák s az urak jobbára, Mindjárt különbféle játékokhoz fognak. Vigadnak, divatja vagyon a zálognak. Midőn : „A! kit szeretsz !“ ez a játék­jára, Reá megy a kérdés egyszer Dorottyára. A! kit szeretsz! — Felel: Akárkit szeretek. Mit adsz enni? —­­Annyit, amennyit vehetek. Hová viszed ? — Ágyba. — Brávót kiáltanak, S a nagy kacaj mia majd hanyatt hullanak. „Ágyba? (felszól Ecse egyik szugolyába) Koporsóba! úgy is ott áll a fél lába. Megvette a hideg már benne, az ikrát, Vén üszög a madám, nem vethet már szikrát.

Next