Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagyis Az utóbbi negyedfél század kitünőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 2. kötet (Budapest, 1876)
Tizennyolcadik század 1772 óta
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY. 315 Ébredj fel, és bámulj egy lelkes állatot, Ki mer tenni nálad nagyobb áldozatot, Te a társaságban az apróbb hibákat Nem tűrvén, óhajtál oly messze pusztákat, Hol még nyers fiai a nyers természetnek Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek. Én pedig őket is kerülni kívánom, S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom, Akarom hogy elmém sötétségbe ejtsem, A vétket, a virtust, mind mind elfelejtsem. Ez odvas makkjának kongó oldalában Eszem, alszom, egyéb állatok sorában, Az égre nem nézek, földön jót nem teszek, Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. De mely sűrű homály gombolyog felettem ? Mely váratlan szélvész ordít, zúg mellettem? A zápor lerohan, s az ég sarkalatja Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja ; Míg szólok, ím cserfám menedék tövére A sustorékoló gyantaláng bére, Fut minden fenevad, — én magam maradok, — Futnak ők, — én fázom, s — a tüzért szaladok. Hah ! hogy lehet még is oly erő lelkembe, Hogy e tűzről is az ember jut eszembe ? A vadak e körül meg nem mernek állni, A pangó szereti, de nem tud csinálni, Érzem hogy lelkemnek tehetik: vagyok, Hogy én a fő lélek helytartója vagyok, Hogy már e földön is több vagyok baromnál, S tán messzi reményem több csupa álomnál. Érzem hogy, ha itten betöltöm helyemet, Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet, S így lebegvén az én uram trónusáig, Kilátok az örök létei központjáig, Hol eredetemnek kezdetét fellelem, S a végetlen idők kerekét képzelem. Isten ! akit fednek általlátszó leplek, Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek, Add vissza a tőlem lehányt istenképet, Melyet a makacsság orcámról letépett: Nem ! hanem a kevély alázatosságnak,