Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagyis Az utóbbi negyedfél század kitünőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 2. kötet (Budapest, 1876)

Tizennyolcadik század 1772 óta

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: Hagyj el, oh Keménység ! Hag­rj el engemet; Mert ez a keménység Úgy is eltemet. Érzem : e kétségben Volt erőm elhagy, Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy. Nékem már a rét himetlen, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák ! Tarka képzetek ! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek ! VII. A feléledt pásztor. Thyrsis. Amott, hol a nyájas patak Kövecscsin játszadoz, Laurám a zöld fűzfák alatt A völgybe’ szunyadoz. És addig e kopár kövön Panaszlok, jajgatok, S a déli nagy hévség alatt Miatta bágyadok. Én kértem úntalan Szívét , de hasztalan. Te jőj most, gyenge Szellet! S lengvén hajfürtje mellett, Súgd néki ezt , hogy Thyrsise Végsőt lehellett. Laura. Megállj, haldokló pásztorom, Tartóztasd lelkedet! Tartóztasd !­oh mert lelkem is Lelkedre éledett. Altomba’ épen, édesem, Terólad álm­odám, Midőn Zephyr keservesen Nyögvén fuvalla rám. 325

Next