Toldy Ferenc: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig (Budapest, 1867)
II. A magyar költészet Zrínyitől Kisfaludy Sándorig
Ha Kármán életben marad, e két különböző természet maholnap kétségkívül összekoccan, s két ellenkező felekezetet alkot, de irodalmunk nyert volna ez ellentétek hathatós működése által: a tartalom és forma arányosabb mértékben fejlődik s hatja vala át egymást, s a két szépség, a természeté s a művészeté, a nemzeti s az idegen, a versenyző küzdelem folytán korábban lelik vala meg a kiegyenlítés középpontját, így állnak vala a kilátások, midőn Kármán váratlanul elhalt, s Kazinczy évekre tétlenné ton a sors csapásai által. Üresség támadt, irodalmi interregnum — de a gondviselés ennek is megadta hőseit, s ezek elseje íme Csokonai Vitéz Mihály volt. Csokonai gazdag értelmi és költői erőkkel s nemes szívbélyeggel kiállított természet volt. Minden, mit a tudomány becsest és tanulságost, a művészet szépet és mívelőt, az erkölcsi világ nagyot és nemest mutatott, azt ő heves szeretettel fogta fel, kitűnő tanulmányozással igyekezett magáévá tenni, s viszhangzott azon túlnyomólag didaktikai irányában, mely különösen költői munkássága korábbi gyümölcseit jelzi. Ezek mellett, de utóbb valamivel, kezdő csak egyéni érzéseket hallani, úgy hogy nála a lyra nem megelőzte, hanem követte a didaxist, fordított renddel, ha a szokott, s kétségkívül természetes fejlődési utat, — természetesen mégis, ha neveltetését, gerjesztő körülményeit s korai hajlamát a gondolkodásra és tudományra tekintjük. Neveltetése t. i. szorosan iskolás volt; korán bevezetve Kovács József, az