Toldy Ferenc: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig (Budapest, 1867)

II. A magyar költészet Zrínyitől Kisfaludy Sándorig

Ha Kármán életben marad, e két különböző termé­szet maholnap kétségkívül összekoccan, s két ellen­kező felekezetet alkot, de irodalmunk nyert volna ez ellentétek hathatós működése által: a tartalom és forma arányosabb mértékben fejlődik s hatja vala át egymást, s a két szépség, a természeté s a művészeté, a nemzeti s az idegen, a versenyző küzdelem folytán korábban lelik vala meg a kiegyenlítés középpontját, így állnak vala a kilátások, midőn Kármán váratla­nul elhalt, s Kazinczy évekre tétlenné ton a sors csapásai által. Üresség támadt, irodalmi interregnum — de a gondviselés ennek is megadta hőseit, s ezek elseje íme Csokonai Vitéz Mihály volt. Csokonai gazdag értelmi és költői erőkkel s nemes szívbélyeggel kiállított természet volt. Minden, mit a tudomány becsest és tanulságost, a művészet szépet és mívelőt, az erkölcsi világ nagyot és nemest muta­tott, azt ő heves szeretettel fogta fel, kitűnő tanulmá­nyozással igyekezett magáévá tenni, s viszhangzott azon túlnyomólag didaktikai irányában, mely külö­nösen költői munkássága korábbi gyümölcseit jelzi. Ezek mellett, de utóbb valamivel, kezdő csak egyéni érzéseket hallani, úgy hogy nála a lyra nem meg­előzte, hanem követte a didaxist, fordított renddel, ha a szokott, s kétségkívül természetes­ fejlődési utat, — természetesen mégis, ha neveltetését, ger­jesztő körülményeit s korai hajlamát a gondolkodásra és tudományra tekintjük. Neveltetése t. i. szorosan iskolás volt; korán bevezetve Kovács József, az

Next