Voinovich Géza: Petőfi összes költeményei 1. (Budapest, 1921)
Zsengék
«Keljen már kend fel, Péter! hallja kend? Így szólt az úr, a midőn oda ment, Hosszan czibálván üstökét, fülét. «Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd !» Fölébredt végre s nyitja a kaput, S az úr egy hulló csillagon lefut, S a földre ép oda ereszkedett. A honnan a panasz fölérkezett. Egy ifjú ember mondá a panaszt; S az isten ekkép szólitá meg azt, S megszólítása hangzott nyájasan : «Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam ?» «Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom ! Kapaszkodjék csak föl az ablakon, S kit ott a pap ágyában látni fog, A menyecskének férje én vagyok.» Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott, S nagy istentelenséget láthatott : Mert a mint aztán leereszkedék, Igen furcsán csóválá meg fejét, Ily szavakban törvén ki sóhaja : «Biz’e, fiam, kurucz história! Segítnék rajta édes örömest ; De már késő, mert minden megesett. Hanem vigasztalásul mondhatom, Hogy a papot pokolba juttatom, Bár eddig is már a pokol fele, Sőt több felénél, pappal van tele. » E verset odt. végén levélben elküldte Dömök Eleknek, minttegnap írtat. Gyűjteményébe nem vette föl, de kéziratban elterjedt. (Pest. EGY TELEM DEBRECZENBEN. S hideg szobában alvám. Ha fölvevém kopott gubám, Elmondhatám, Mint a czigány, ki a hálóból néze ki, «Juj, de hideg van oda ki’ !» S az volt derék, Ha verselek ! Ujjam megdermedt a hidegben, És ekkor mire vetemedtem? Hát mit tehettem egyebet? Égő pipám Szorítgatám, Mig a fagy végre engedett. Ez ínségben csak az vígasztala, Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala. Emlékezés az elmúlt télre. Orlay le is festette e szobában, a mint faládán ülve, egy szalmaszéken írja dalait, s a hideg boglyakemencze mellett, melyet nem volt mivel fűtenie, égő Hejd Debreczen, Ha rád emlékezem !... Sokat szenvedtem én te benned, És mind a mellett Oly jól esik nekem, Ha rád emlékezem. — Pápista nem vagyok, És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok. Jó, hogy az embernek csont foga van, Ezt bölcsen rendelék az istenek, Mert hogyha vas lett volna a fogam, A rozsda ette volna meg. Aztán a télnek kellő közepében Kifogya szépen A sütőszalmám, 153