Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)
1871-11-01 / 41. szám
FIGYELŐ Vállal magasb mindeniknél, Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél. Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő, felséges Korona volt a fejében, Sár aranyból kővel ékes, Jobb kezében mint a villám, Forgolódott csatabárdja Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja. Mert nem volt az földi ember Egy azokból, kik most élnek: Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nő személynek. • Koronája napsugárból Oly tündöklő, oly világos ! Monda a nép : az Sz.László, És a Szűz a Boldogságos! S az Öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle, Bizonyitá a templomnak Egy nem szavajátszó őre: Hogy három nap a sírboltban Lászlót hiába kereste. Negyednapra átizzadva Találtatott annak teste.“ (Arany János.) Fájdalom, már csak néhai kedves regeköltőnk Tompa Mihály gyönyörű regéit „regék és népregék“ címével osztályozza. Ezt másként nem tudjuk értelmezni, mint a költő egyéniségére vonatkozólag; a mennyiben a regék némelyikét a néptől vette, némelyikét maga teremtette, de mi, kik csak magát a tárgyat tekintjük s kik, mint már kifejeztük, a nép öléből n évieg is kiemelkedett költő jogosultságát arra nézve, hogy a kiválóan nemzeties gondolkozásmódot képviselje, semmivel sem tartjuk kisebbnek, mint a nép tömegében elveszett szerző, vagy összeállítóét, semmi különbséget nem találhatunk föl tárgyilag a rege és néprege között. Egészen másként vagyunk, ha a meséről (állatmese, fabula) népmeséről (Volksmärchen) és regéről van szó, melyek között a határvonalat, habár nem is élesen, lehetőnek látjuk elvonni. Az állatmese, vagy aesopusi mese, népileg nálunk nem honosult meg. Egypár kitűnő meseköltőnk (Fáy, Szentmiklóssy) művei talán minden termékénél legkevésbbé váltak a nagy közönség sajátjává. A magyar népmese, sőt rege is, mint láttuk, fölveszi az állatokat, (turul, szarvas, táltosló), de nem mint önálló lényeket, vagy épen bizonyos szenvedélyek, indulatok megszemélyesítőit (oroszlán erő, róka ravaszság stb.), hanem mint az emberek sorsát intéző, azokat gyámolító, segítő, legtöbbször szolgai lényeket, kapu-, várőröket, (az ősregékben végzet vagy isteni küldetésben). E szerint az aesopusi mese és népmese között könnyű a különbséget megtalálni. Nehezebben megy az a regék és népmesék között, miután népmeséink kisebb-nagyobb mértékben a legújabb korig csodás keverékét tartják meg az ősi pogány és keresztyén mythoszi elemeknek s hemzsegnek a vasorru bábáktól, tündérektől, hétfejü sárkányoktól, kikkel Sz.-Péter vagy Sz.-Pál apostol, Isten és Jézus-Krisztus, Bold, Szűz barátságosan megférnek, mint a holt király harcában a feje fölött lebegő Szűz Mária. Mi a regék és népmesék közötti különbséget mégis ott vonnók el, ha ugyan ebben nagyobb jelentőségű dolgot kereshetünk, hogy a regének mindig történeti, vagy természeti alapja, vonatkozása van; tehát nem öncélúan látszik alkotva lenni, míg a népmese bár vesz föl mythoszi apróbb elemeket, csak magáért a meséért született. Amaz most egy természeti tüneményt Tejt meg kegyeletes legendás, vagy históriai megoldással, a nemzet nagy történeti személyeit ruházza föl istenektől vett hatalommal, eredettel, vagy eszközökkel, mig a népmese, mint valódi költői mű, sem vallásos, sem történeti vagy nemzeti irányt nem tűz ki s egyedül mulatatni (félelmet, aggályt, reményt, kielégítést gerjeszteni stb ) akar. E pár megjegyzést azért kellett itt megtennünk, nehogy valaki megütközzék azon, hogy mint e munkácska kezdetén a mondákat, itt a népmeséket fogjuk kizárni a magyar regevilág keretéből, bárha — mint amott úgy itt is — vegyítve látom azokat az írók, vagy gyűjtők megkülönböztetése miatt. E tévedés oly messze megy, hogy például Köváryról és Maylátról egész történelmi való eseményt, statistikát, vagy valóságos költői elbeszéléseket (Amannál Kendyek legyilkoltatása Báthori Zsigmond által, uj-tordai templomkerítés, Az ifjú sírja stb. Maylátnál a nagyobb rész nem egyéb laza elbeszélésnél) közölnek regék címe alatt. Azt a csodás vegyületet, melyet Sz.László regéiben láttunk, kisebb-nagyobb mértékben majd minden legendás inspiratiójú regénkben megtaláljuk. A székely havasok egyik ormát lakó Rapsonné, bár szorgalmatosan eljár a kolozsvári egyházba, hová a nagy távolság dacára csak harangozáskor kezd öltözni (keresztyén vonás) táltosain mégis kellő időre oda ér, az ördögökkel alkuban áll útjára nézve, s azokat Árpád fehérlói (egy marék fű, egy korsó víz) ravasz eljárásával (arany hegy, ezüst völgy, az ujja hegyére tett aranypénz és markába helyezett ezüstpénzzel) reászedi (pogány vonások). A másik Veneturé, míg fia a távol szent földre jár, talán szintén ördögök sege- 483