Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)

1871-11-01 / 41. szám

FIGYELŐ Vállal magasb mindeniknél, Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél. Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő, felséges Korona volt a fejében, Sár aranyból kővel ékes, Jobb kezében mint a villám, Forgolódott csatabárdja Nincs halandó, földi gyarló Féreg, a­ki azt bevárja. Mert nem volt az földi ember Egy azokból, kik most élnek: Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nő személynek. • Koronája napsugárból Oly tündöklő, oly világos ! Monda a nép : az S­z.­L­á­s­z­l­ó, És a Szűz a Boldogságos! S az Öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle, Bizonyitá a templomnak Egy nem szavajátszó őre: Hogy három nap a sírboltban Lászlót hiába kereste. Negyednapra átizzadva Találtatott annak teste.“ (Arany János.) Fájdalom, már csak néhai kedves regeköltőnk Tompa Mihály gyönyörű regéit „regék és népre­gék“ címével osztályozza. Ezt másként nem tudjuk értelmezni, mint a költő egyéniségére vonatkozólag; a mennyiben a regék némelyikét a néptől vette, némelyikét maga teremtette, de mi, kik csak magát a tárgyat tekintjük s kik, mint már kifejeztük, a nép öléből n évi­eg is kiemelkedett költő jogo­sultságát arra nézve, hogy a kiválóan nemzeties gondolkozásmódot képviselje, semmivel sem tart­juk kisebbnek, mint a nép tömegében elveszett szerző, vagy összeállítóét, semmi különbséget nem találhatunk föl tárgyilag a rege és néprege között. Egészen másként vagyunk, ha a meséről (állatmese, fabula) n­é­p­meséről (Volks­märchen) és regéről van szó, melyek között a határvo­nalat, habár nem is élesen, lehetőnek látjuk elvonni. Az állatmese, vagy aesopusi mese, népileg nálunk nem honosult meg. Egypár kitűnő mese­költőnk (Fáy, Szentmiklóssy) művei talán minden termékénél legkevésbbé váltak a nagy közönség sajátjává. A magyar népmese, sőt rege is, mint láttuk, fölveszi az állatokat, (turul, szarvas, táltosló), de nem mint önálló lényeket, vagy épen bizonyos szenvedélyek, indulatok megszemé­lyesítőit (oroszlán erő, róka ravaszság stb.), hanem mint az emberek sorsát intéző, azokat gyámolító, segítő, legtöbbször szolgai lényeket, kapu-, vár­­őröket, (az ősregékben végzet vagy isteni külde­tésben). E szerint az aesopusi mese és népmese kö­zött könnyű a különbséget megtalálni. Nehezebben megy az a regék és népme­sék között, miután népmeséink kisebb-nagyobb mértékben a legújabb korig csodás keverékét tart­ják meg az ősi pogány és keresztyén mythoszi elemeknek s hemzsegnek a vasorru bábáktól, tün­dérektől, hétfejü sárkányoktól, kikkel Sz.-Péter vagy Sz.-Pál apostol, Isten és Jézus-Krisztus, Bold, Szűz barátságosan megférnek, mint a holt király harcában a feje fölött lebegő Szűz­ Mária.­­ Mi a regék és népmesék közötti különbséget mégis ott vonnók el, ha ugyan ebben nagyobb je­lentőségű dolgot kereshetünk, hogy a regének mindig t­ö­r­tén­e­t­i, vagy természeti alapja, vonatkozása van; tehát nem öncélúan látszik alkotva lenni, míg a népmese bár vesz föl mythoszi apróbb elemeket, csak ma­gáért a meséért született. Amaz most egy ter­mészeti tüneményt Tejt meg kegyeletes legendás, vagy históriai megoldással, a nemzet nagy törté­neti személyeit ruházza föl istenektől vett hatalom­mal, eredettel, vagy eszközökkel, mig a népmese, mint valódi költői mű, sem vallásos, sem történeti vagy nemzeti irányt nem tűz ki s egyedül mu­lat­­­a­tn­i (félelmet, aggályt, reményt, kielégítést gerjeszteni stb ) akar. E pár megjegyzést azért kellett itt megten­nünk, nehogy valaki megütközzék azon, hogy mint e munkácska kezdetén a mondákat, itt a népmeséket fogjuk kizárni a magyar regevilág ke­retéből, bárha — mint amott úgy itt is — vegyítve lá­tom azokat az írók, vagy gyűjtők megkülönbözte­tése miatt. E tévedés oly messze megy, hogy például Köváryról és Maylátról egész történelmi való ese­ményt, statistikát, vagy valóságos költői elbeszélé­seket (Amannál Kendyek legyilkoltatása Báthori Zsigmond által, uj-tordai templomkerítés, Az ifjú sírja stb. Maylátnál a nagyobb rész nem egyéb laza elbeszélésnél) közölnek regék címe alatt. Azt a csodás vegyületet, melyet Sz.­László regéiben láttunk, kisebb-nagyobb mértékben majd minden legendás inspiratiójú regénkben megta­láljuk. A székely havasok egyik ormát lakó Rap­­s­o­nné, bár szorgalmatosan eljár a kolozsvári egy­házba, hová a nagy távolság dacára csak harango­­záskor kezd öltözni (keresztyén vonás) tálto­sain mégis kellő időre oda ér, az ördögök­kel alkuban áll útjára nézve, s azokat Árpád fe­hérlói (egy marék fű, egy korsó víz) ravasz eljá­rásával (arany hegy, ezüst völgy, az ujja hegyére tett aranypénz és markába helyezett ezüstpénz­zel) reászedi (pogány vonások). A másik Venetur­­é, míg fia a távol szent földre jár, talán szintén ördögök sege- 483

Next