Figyelő, 1872. január-december (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-03-10 / 10. szám
A néma zárjelenet, melyben Richard Richmonddal a színpadon verekedik, neki sem tetszett. „Shakspeare bizonyára nem a maga kedvéért írta így — mondá — de a közönség physikailag is megsemmisülve akarja látni Richardot, tehát meg kell tennünk e jó és hálás zsarnok kedvéért!11 Dawison még e tableauszerű jelenetben is hű, következetes tudott maradni fölfogásához. A jóslat mondá : ha meglátja Richmondot nem él soká. És ő keresi mindenütt, míg végre előtte áll. De a pokoli jóslat elzsibbasztja lelkét, s Richmond ekép a testen könnyen diadalmaskodhatik. Mit csinálnak e helyen Richard más személyesítői ? Physikai kimerültséget mutatnak s fáradt tagjártatással csapkodnak Richmond felé, oly gyámoltalanságot árulva el, hogy Richmond, ha még egyszer oly vézna volna is, mint a minőnek Richard csúfolja, gyorsan, egy csapással levágná az ilyen Richardot. Dawison még bukásának végső pillanataiban is előtüntette Richard hősi vonásait, melyek egyedül képesek ez ördögi természetet csak némileg is közel hozni részvétünkhöz. Richard mindig kedvenc szerepe volt Dawisonnak, s maga is legjobb alkotásának tartotta. A budai népszínház színpadán 1862. jan. 21-én, épen „III. Richard“ előadása alkalmával, nyilvánítá, hogy bármerre járjon, mindenütt Richardja tetszik legjobban, minden városban e darabra van legnagyobb közönsége, sőt 8—10 vendégjátéka közt „III. Richard“ az egyetlen tragoedia, melyet kétszer is telt ház előtt játszhatik, jóllehet előtte épen ez volt az a shakspeare-i mű, mely legkevésbé tetszett a közönségnek. Löwe, Dessoir, Devrient E., Levinsky fölülmúlták őt a Moor Ferenc, Ferdinand és Narciss-féle szerepekben, de a nagyobb szabású tragoediákban, a felfogás mélységét tekintve, vele egyik sem versenyezhetett. Dawison igen sokat tett arra nézve, hogy Shakspeare-t ne csak Németországban, de máshol is megkedveltesse. Emlékezhetünk, hogy pesti vendégjátékai alkalmával, a shakspeare-i tragoediák előadatásakor mindig kicsiny volt az erzsébet téri nagy színház, sőt még a zenekar helyét is elfoglalták. Azt mondták ellenségei, hogy más jelest nem tart maga mellett, s mértéket nem ismerő dicsvágya tette örökösen bolygóvá. Nincs igazuk! A legnemesebb dicsvágy adott szárnyakat lelkének, s bejárta csaknem egész Európát, hogy Shakspeare-t hirdesse, megkedveltesse és oltárt emeljen lángszellemének. Az ötvenes évek vége felé így hagyta el Dresdát, hol Dumas, Sardou és Feuillet jött divatba, hogy a két világrészt bejárja Shakspeare aranykönyvével. Mester volt és olyan magyarázója a brit óriás lángszellemének, mint csak nagy idők szülhetnek , és sírjánál önkintelenül elménkbe ötlik a kérdés : vájjon támad-e egyhamarjában művész, ki új életre fogja kelteni nagy alkotásait?Holnár 'Györcsy. RÖVID. SZEMLE. cKazinczy Ferenc leveleinek ügyében a következő fölszólalást kaptuk: „Oly sokszor emlegetett és vitatott tárgy volt a lapokban ama — fájdalom — napjainkig sem teljesült óhajtás, vajha a magyar Cicerónak , Kazinczy Ferencnek irodalmi levelei összegyüjtetnének, hogy nekem, ki szintén e tárgyban fogok tollat, vajmi kevés mondanivalóm van. Azt fejtegetnem sem kell, hogy Kazinczy leveleinek közrebocsátásával sokat nyerne irodalmunk, mert ő az epistolographiában egyenrangú az ó és új kor legnagyobb íróival, s méltó helye Ciceró mellett van. Az ő levelei egy nemesen érző, sokat gondolkozó és tapasztalt bölcs, egy meleg kedély s ritka szép lélek nyilatkozványai, ésannyira, hogyha Kazinczytól egyéb sem maradt volna ránk, már levelei halhatlanságot biztosítanának számára irodalmunk történetében. E leveleknek nagy része azonban csak a lapok és folyóiratok hasábjain jelent meg, s összegyűjtve legfölebb öt- hat vékony füzet forog a közönség kezei közt. — Kiss Jánoshoz, Szentgyörgyi Józsefhez, ifj. Szilágyi Sámuelhez, Csokonai Vitéz Mihályhoz és Ercsey Dánielhez intézett levelei „Eredeti munkái“-nak Il-ik osztályában olvashatók. (Kiadta Bajza és Toldy 3 kötet. Pest 1842—45), a Sípos Pálhoz írottakat Brúz Lajos adta ki 1845-ben, Lipcsében. — Kisfaludi Károlyival s ennek körével (Toldy, Bajza, Vörösmarty, Bártfai stb.) folytatott levelezését Kazinczy Gábor bocsátotta közre (Pest, 1859.), a Guzmicshoz írottakat pedig Gulyás Elek. (Esztergom, 1860). Berzsenyi Dániellel, Gróf Dessewffy Józseffel váltott leveleinek közrebocsátását szintén Kazinczy Gábornak köszönhetjük, míg Glottomachusai vagyis a „nyelvharcosokkal“ folytatott levelezései 1864-ben, az akadémia költségén jelentek meg. Ennyit leírunk önálló kötetekben, mig a lapokban szétszórva megjelentek s a még kiadatlanok két annyit is tennének. E levelek mihamarábbi összegyűjtése annyival inkább kívánatos, miután az anyag kis utánjárással még most rendezhető, míg később, csak egy félszázad múlva is, bajosan vagy csak nagy bajjal juthatunk a levelekhez. Nyilvános könyvtáraink ugyanis, kevés kilátást nyújtanak arra, hogy az itt-ott megjelent levelek az utókor számára is fönnmaradjanak. Az időszaki közlönyök, folyóiratok, melyekben nagy részök napvilágot látott, vagy épen nem vagy igen gyakran csak hiányosan találhatók fel könyvtárainkban, a kisebb vidéki lapok pedig egészen hiányzanak, s ekép közleményeik a legszorgalmasabb búvár előtt is ismeretlenek maradnak. Kazinczy Ferenc korának csaknem minden írójával s irodalombarátjával levelezésben állt, s Toldy Ferenc a „Magyar költészet kézikönyveiben egész füzért állított össze azoknak nevéből, kikkel levelezés utján gyakrabban érintkezett. Alig van korának csak valamely tekintetben is kiváló embere, kit soraival föl ne keresett volna, s levelei ekép irodalomtörténeti szempontból is rendkívüli fontosságúak.