Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)
1875-09-19 / 38. szám
FIGYELŐ, csatákban: míg a vegyült nemzetiségű, amerikai szabad államok polgárai, mint egy ember állanak fel korunkban, hogy ezrek meg ezrek életébe kerülő harcot vívjanak az egynyelvű déli államokkal, egy magasabb emberiségi eszméért, a rabszolgaság megszüntetéséért. Valamint a nemzeti egység úgy az egyenlő vallás sem képez állami összekötő kapcsot s nem gátja az állami egység és hazafiság együttérzésének. Nincs nép például, mely vallásos hagyományok és mély hit, érzelem által szorosabban volna egymáshoz fűzve a zsidónál, s ennek dacára ime annyi századon keresztül nem volt képes e nép egy kis országocskát is alkotni. Ellenben Európának legtöbb országa, vallásfogalmakat illetőleg már századok óta szemben áll egymással, sőt harcokat vívott ezen vallásos eszmék védelmére, ennek dacára állami egységük meg nem szakíttatott, sőt az emberiségi fogalmak és polgári szabadság fejlődésével, egyre nagyobb békében s az együvétartozás melegebb érzései között élnek a különböző felekezetek egymás között és egymás mellett; s a különböző hitelvek meg nem gátolták sem az állami együvétartozás, sem a nemzeti együttérzés alapeszméit, míg nem egy helyütt sarkallóivá és előmozdítóvá váltak a polgári szabadságnak és közművelődésnek. Anglia, Németország, Svájc és hazánk történelme fényesen tanúskodnak ez állítás igazsága mellett. Részünkről elfogadhatónak tartjuk Buckle véleményét arra nézve, hogy az erkölcsi fogalmak ezredévek óta azonosak maradtak és elméletileg különös haladást nem mutatnak; azt is megengedjük, hogy elsősorban a tudomány az, mely a nemzetek fejlődését és mivelődését fokozatosan előbbre vezette, de már azt határozottan tagadnunk kell, hogy egyes népek erkölcsi érzelmeire a tudománynak különböző fokozata nagy hatással ne lenne, mert akkor pédául tagadnunk kellene, hogy a hazaszeretet nem áll szoros összeköttetésben valamely nép miveltségi fejlődésével, vagy meg kellene tagadnunk azt, hogy annak lényegét elsősorban nem erkölcsi érzelmek képezik. A fentebbiekben előadtuk s azt hisszük, bebizonyítottuk, hogy a hazafiság érzelme az önfenntartás követelte létfeltételeken kívül, épen erkölcsileg képzett fogalmakon alapul; s ha ez így áll, azt hiszszük, elég csak arra hivatkoznunk, hogy egyeseknek úgy, mint nemzeteknek az állami együvé tartozás és hazafiság érzelmeit az adja és az fokozza, ha azon országnak, melyben élnek történelmi múltját és jelen intézményeit minél mélyebben, behatóbban és minél általánosabban, tömegesebben ismerik — különben tagadnunk kellene azon közelismeréssel bíró tényt, hogy a történelmi és politikai tudományok előhaladása s azoknak a köztudatban tömeges fölvétele, döntő befolyással bír a nemzetek életére, politikai fejlődésére és hazaszeretetük megszilárdulására. A történelem tanúsága szerint a hazaszeretet, az érintett tényezők együttes vagy részletes megsemmisültével, ép oly fokozatosan, vagy egyszerre halhat ki a polgár szívéből, mint ahogy keletkezett. Kiéltté válik a föld, vagy túlnépesedése miatt nem képes lakosait eltartani, s bekövetkeznek a vándorlások. A hazaszeretet érzelme nem vész ugyan ki egyszere, sőt a kiköltözködő vándor marok földet visz el, hogy idegen hazájában meghalva, őseinek pora nyugodjék szive felett; van, kit a honvágy érzelmei kínoznak, ki vágygyal néz a vándormadár után, mely régi hazája felé repül s kinek a honvágytól égő szívsebét csak az uj haza hideg sirföldje hegeszti be, de a közelebbi utód már kevesebbet tud és kevesebbet érez ebből s az unoka már teljesen otthonos az uj hazában. Majd nagy természeti forradalmak kényszere kergeti el a lakókat előbbeni hazájukból s vándoroltatja távolabb vidékre. Ez történt a hollandokkal, kiket a tenger öntött ki s kik egy kora miveltség és szorgalom vívmányait hozták a tenger partjairól kelet felé. Az ily tömeges vándorlás a polgárok együttmaradásánál fogva kevesebbet semmisít meg az öszszetartozóság fogalmaiból s megsemmisítvén a hazaszeretet tulajdonképeni tárgyát, könnyebben elfogadhatóvá teszi az újat. Legalább az egykori flamandok példája azt tanúsítja , mert bár a visszamaradottak ivadékai korlátokat emeltek a tenger elé s az az által egykor elvitatott földön új és virágzó hazát alkottak: egykor kivándorolt őseik (a mai erdélyi szászok) még történeti hagyományaikban is ritkán tekintenek vissza az ősi hazára. Más a helyzet, ha valamely nemzetre nézve nem a haza földének mostohasága vagy természeti okok, hanem a nemzeti vagy alkotmányos életnek megtámadása vagy megsemmisítése teszi a haza drága földét lakhatlanná. Ekkor is megtörténik ugyan a kivándorlás, a haza földének elhagyása, de a hazaszeretet érzelme nem semmisül meg, sőt kiirthatatlanul él maradékról maradékra a kivándorlók szivében. Ha a magyar költő szerint a polgár „szertenéz és nem leli honját a hazában ,“ elfut a helyről, hova annyi szent név és szent eszme köti; elszorult kebellel és könyüs szemekkel búcsúzik el a haza határaitól s távol országokban többé nem hazát, csak menedéket keres A „száműzött mindenütt magára van“ („l’exilé par tout est seic“) 453