Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-19 / 38. szám

FIGYELŐ, csatákban: míg a vegyült nemzetiségű, amerikai szabad államok polgárai, mint egy ember állanak fel korunkban, hogy ezrek meg ezrek életébe ke­rülő harcot vívjanak az egynyelvű déli államok­kal, egy magasabb emberiségi eszméért, a rab­szolgaság megszüntetéséért. Valamint a nemzeti egység úgy az egyenlő vallás sem képez állami összekötő kapcsot s nem gátja az állami egység és hazafiság együttérzésé­nek. Nincs nép például, mely vallásos hagyomá­nyok és mély hit, érzelem által szorosabban volna egymáshoz fűzve a zsidónál, s ennek dacára ime annyi századon keresztül nem volt képes e nép egy kis országocskát is alkotni. Ellenben Euró­pának legtöbb országa, vallásfogalmakat illetőleg már századok óta szemben áll egymással, sőt harcokat vívott ezen vallásos eszmék védelmére, ennek dacára állami egységük meg nem szakítta­­tott, sőt az emberiségi fogalmak és polgári sza­badság fejlődésével, egyre nagyobb békében s az együvétartozás melegebb érzései között élnek a különböző felekezetek egymás között és egymás mellett; s a különböző hitelvek meg nem gátolták sem az állami együvétartozás, sem a­ nemzeti együttérzés alapeszméit, míg nem egy helyütt sarkallóivá és előmozdítóvá váltak a polgári sza­badságnak és közművelődésnek. Anglia, Német­ország, Svájc és hazánk történelme fényesen ta­núskodnak ez állítás igazsága mellett. Részünkről elfogadhatónak tartjuk Buckle véleményét arra nézve, hogy az erkölcsi fogalmak ezredévek óta azonosak maradtak és elméletileg különös haladást nem mutatnak; azt is megen­gedjük, hogy első­sorban a tudomány az, mely a nemzetek fejlődését és mivelődését fokozatosan előbbre vezette, de már azt határozottan tagad­nunk kell, hogy egyes népek erkölcsi érzelmeire a tudománynak különböző fokozata nagy hatással ne lenne, mert akkor pédául tagadnunk kellene, hogy a hazaszeretet nem áll szoros összeköttetés­­ben valamely nép miveltségi fejlődésével, vagy meg kellene tagadnunk azt, hogy annak lénye­gét első­sorban nem erkölcsi érzelmek képezik. A fentebbiekben előadtuk s azt hisszük, bebi­zonyítottuk, hogy a hazafiság érzelme az önfenn­tartás követelte létfeltételeken kívül, épen erköl­csileg képzett fogalmakon alapul; s ha ez így áll, azt hiszszük, elég csak arra hivatkoznunk, hogy egyeseknek úgy, mint nemzeteknek az állami együvé tartozás és hazafiság érzelmeit az adja és az fokozza, ha azon országnak, melyben élnek történelmi múltját és jelen intézményeit minél mélyebben, behatóbban és minél általánosabban, tömegesebben ismerik — különben tagadnunk kel­lene azon közelismeréssel bíró tényt, hogy a tör­ténelmi és politikai tudományok előhaladása s azoknak a köztudatban tömeges fölvétele, döntő befolyással bír a nemzetek életére, politikai fej­lődésére és hazaszeretetük megszilárdulására. A történelem tanúsága szerint a hazaszeretet, az érintett tényezők együttes vagy részletes meg­­semmisültével, ép oly fokozatosan, vagy egyszerre halhat ki a polgár szívéből, mint a­hogy kelet­kezett. Kiéltté válik a föld, vagy túlnépesedése miatt nem képes lakosait eltartani, s bekövetkez­nek a vándorlások. A hazaszeretet érzelme nem vész ugyan ki egyszere, sőt a kiköltözködő ván­dor marok földet visz el, hogy idegen hazájában meghalva, őseinek pora nyugodjék szive felett; van, kit a honvágy érzelmei kínoznak, ki vágy­­gyal néz a vándormadár után, mely régi hazája felé repül s kinek a honvágytól égő szívsebét csak az uj haza hideg sirföldje hegeszti be, de a közeleb­bi utód már kevesebbet tud és kevesebbet érez ebből s az unoka már teljesen otthonos az uj hazában. Majd nagy természeti forradalmak kénysze­re kergeti el a lakókat előbbeni hazájukból s ván­­doroltatja távolabb vidékre. Ez történt a hollan­dokkal, kiket a tenger öntött ki s kik egy kora miveltség és szorgalom vívmányait hozták a ten­ger partjairól kelet felé. Az ily tömeges vándorlás a polgárok együtt­­maradásánál fogva kevesebbet semmisít meg az öszszetartozóság fogalmaiból s megsemmisítvén a hazaszeretet tulajdonképeni tárgyát, könnyebben elfogadhatóvá teszi az újat. Legalább az egykori flam­an­dok példája azt tanúsítja , mert bár a vissza­­maradottak ivadékai korlátokat emeltek a tenger elé s az az által egykor elvitatott földön új és virágzó hazát alkottak: egykor kivándorolt őseik (a mai erdélyi szászok) még történeti hagyo­mányaikban is ritkán tekintenek vissza az ősi hazára. Más a helyzet, ha valamely nemzetre nézve nem a haza földének mostohasága vagy természeti okok, hanem a nemzeti vagy alkotmányos életnek megtámadása vagy megsemmisítése teszi a haza drága földét­ lakhatlanná. Ekkor is megtörténik ugyan a kivándorlás, a haza földének elhagyása, de a hazaszeretet ér­zelme nem semmisül meg, sőt kiirthatatlanul él maradékról maradékra a kivándorlók szivében. Ha a magyar költő szerint a polgár „szertenéz és nem leli honját a hazában ,“ elfut a helyről, hova annyi szent név és szent eszme köti; elszo­rult kebellel és könyüs szemekkel búcsúzik el a haza határaitól s távol országokban többé nem hazát, csak menedéket keres A „száműzött min­denütt magára van“ („l’exilé par tout est seic“) 453

Next