Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)
1875-09-19 / 38. szám
450 FIGYELŐ. Manzoni, Goethéhez méltó öntudatossággal, az ellenvetéseket, melyekkel találkozhatnék, előre látta s mielőtt könyve megjelent volna, azokat szerencsés iróniával elhárította. Manzoni bírái cikkeinek olvasásakor boszankodhatott a bírálók itélethiánya felett, kik nem vették észre, hogy a regény utósó oldalait magáról készítette. Szivében azonban felébredhetett ama büszke önmegelégültség, mely minden kiváló ember bátorságát támogatni szokta. Érezte, hogy ha műve nem részesült is kortársainál általános tetszésben, de bir annyi erővel, mely fenmaradását biztosíthatja. Dante Isteni komédiája, Shakspeare drámái, Manzoni regénye megjelenésükkor felényi lármát sem csináltak, mint amennyivel most a fiatal Dumas egy-egy drámáját vagy Offenbach dalművét fogadják. Hogy a közönség tapsoljon, ahol egy kevés bengáli tűz is elégséges, de hogy a közönséget megjavítsuk, ahoz mély, nevelő hatással bíró műremekek szükségesek. Valamely mű fontossága csak ama hatás után ítélhető meg, melyet több generatiora gyakorol. Valamint nevelni nem lehet egy nap alatt, úgy a lángész műremekei is lassan, de mélyen hatnak. Midőn Manzoni a „Jegyesek“-et megírta, tudta, hogy regényének nem egyszerre, s nem csupán az olvasóknak egy osztályára lesz hatása. Ő nem csupán a szép, fiatal olvasónők, vagy a dologtalanok számára dolgozott, kik idejüket valamely mulattató könyvvel akarják elörni. De nem is azok számára, kik a regényből történelmet akarnak tanulni; nem is a fejedelmek, nem is a nép számára, ő mindenkinek itt — s ez oly vállalkozás, mely csak a lángelméhez illik. De hogy az írót mindenki olvassa és megértse, ahol nem egy nap, nem egy év, nem egy nemzedék szükséges. Manzoni megérte azt az elégtételt, hogy az Eljegyzettek értéke megjelenése után negyven évvel egész fényében tündöklött, noha a lapok megjelenésekor becsét minden áron csorbítani igyekeztek. Ezért nem lehet csodálkoznunk Walter Scotton, ki számos regényének sikerét örömest elcserélte volna Manzoni egy művének dicsőségéért. De az sem lehet meglepő ránk nézve, ha Manzoni megírván históriai regényét, ez irodalmi alakot értekezésében elítéli. Midőn ily regényt írt, azt természetesen pártolni látszott, de a genius minden műve nagy kivétel s nem szabály. A középszerű tehetségek megkísérlik ama műágat, melyben a lángelme tetszést aratott, s azt hiszik, hogy fölépíthetik rajta dicsőségüket; de ha a közönséget csalódásba hozhatja is egy ideig a faj hasonlósága, a tévedés nem tart sokáig. A büntetés nem maradhat el s az utánzó műve feledésbe sülyed. IRODALMUNK ÉS A PROVINCIA. Örvendetes jel gyanánt tűnik föl előttünk, hogy irodalmi kérdésekkel egy idő óta a vidéki sajtó is tüzetesebben szokott foglalkozni. Vidéki lapokban gyakran olvasunk irodalomtörténeti cikkeket, rövidebb ismertetéseket, Doboz István jól szerkesztett lapja a „Somogy“ pedig közelebb oly irodalmi kérdést elevenített föl, mely megérdemli, hogy a fővárosi sajtónál is visszhangra találjon. A kérdéses cikk így hangzik : Csak az irigység, néhány bécsi szerkesztőnek fojtott dühe, nem veszi észre, hogy három évtized óta nagyot haladt irodalmunk; különösen a lapirodalom oly nagy arányban, minőben a számarányt tekintve, tán egy népéé sem a mivelt államoknak. A magyar irodalom nevét, mely a hazai határok szűk korlátai közt volt csak ismerős, túlvitték már a tengereken is; a continensen pláne egyre másra fordítják át nevezetes termékeit irodalmunknak. Hogy az irodalom név és hírben ily gyorsan gyarapodott, az utolsó évtizedek nagy kapacitásainak köszönhető kiválólag, egy gr. Széchényi István, B. Eötvös József, Dessewffy, Kossuth, Jókai, Arany, Petőfi, Tompa, Gyulay stb. mind megannyi hatalmas tényezők voltak a magyar irodalom hírnevének terjesztésében, tudván, ha valahol áll, úgy nálunk bizonyosan örök igazság marad azon állítás, hogy nyelvében él a nemzet; különösen nálunk, hol a nemzetiségek alkotmányunk és nyelvünk ellen szított harcaiban a legnagyobb éberséggel kell őrködnünk. Amily örvendetes tény az, hogy a magyar irodalom névben oly nagy külterjes hódítást tett; olyan szomorító, hogy bent — emelkedése dacára sem — részesül kellő pártfogásban ! Ez jellemző fajunkra nézve. A pártfogást kérjük kiválólag könyvirodalmunkra érteni, mert a hírlapirodalom iránti részvételt tekintve, kiválólag az utóbbi másfél évtizedben —épen nem panaszkodhatunk; sőt bátran elmondhatjuk : mikép a távsürgönyök iránti falánkság, a politikai harcok érdekeltsége, melyek az e nembeli lapokat fűszerezni szokták, kártevőleg hatottak a könyvirodalomra. Már annyira rámentünk, hogy nem pusztán az értelmiség nagy része, hanem a polgárság is járatja a lapokat; ha az utóbbi három négy évet tekintjük a szigorú viszonyok dacára is — bátran elmondhatjuk, mikép a lapirodalom-pártolók száma évről-évre 8—10 percentel nőtt, mi örvendetes eseménynek tekinthető ugyan, de más oldalról elszomorító.