A földgömb 11. (1940)
2. szám - Varga Károly dr.: Csokonai Vitéz Mihály az Aggteleki cseppkőbarlangban
felnézni is a tetejére...» így ismerjük meg a régi aggteleki bejárat környékét és kitágítatlan, természetes torkolatát. Hiszen az első fölmérést és a rendező munkálatok kezdő lépéseit is csak e látogatás után végezték el. Egyesek szerint a földmérés, illetve a barlang felmérése már a következő napon megtörtént. Kaisz Keresztély mérte fel a magyar szakemberek közül először. «Az alján lévő lyukba gugyokogva kellett bemenni, és ez az alacsony, de széles torkolat mintegy fél fertályóráig tart, — írja tovább Csokonai — amikor az ember a valóságos barlangba bejut, melynek boltozatához képest a nagy templom magassága és tágassága nem is hasonlítható. A kövek úgy csüggenek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadnának ; a hang rémítő módon zeng e tágas öbölben, lőttünk egynéhányat, és a legszörnyűbb mennydörgés kicsiny volt a puska ropogásához. Fáklyákkal vezettek két vezetőink, kik egyedül az utazók behordozásából élnek; fáklyát négy öllel vittünk be, mert ha ebből a vándorló kifogyna, soha a barlangból, melynek még végét senki össze nem járta, ki nem jöhetne. Ága a lyuknak sok van , mi délig egyet, délután másikat jártunk be , a többire nem értünk... Elindultunk tehát az első ágon és találtunk csepegő kövekre s az azokból épült különbkülönbféle oszlopokra, kősziklákra, omladékokra. A csepegő kő abból áll, hogy a barlang boltozatjáról szüntelen csepeg a legtisztább, leghűvösebb víz, mely mihelyt akár az emberre, akár mire cseppen, azonnal kővé válik, és így formálódnak lassanként a legszebb figurák, melyekből a képzelődés sok dolgokat formál magának. P. o. először láttunk egy cifra zsidó oltárt, azután pápista chorust, melyre fel is mentünk, orgonát, barátot, királyi széket, oszlopos palotákat stb., melyek szépsége és figurája a mesterség remekjeivel truccol. Találtunk a barlang fenekén sok ezer ember és barom csontokat, melyek a háborús időkbe oda futott és rejtezett szerencsétlenek csontjaik.» «A barlangba hol tekergősen, hol egyenes hosszú folyással foly el egy háromöles tiszta folyó víz, mely olykor igen megárad és a bennlévőket oda szorítja, míg ismét el nem apad. Vannak benne a legegészségesebb és legtisztább forrásocskák, melyekből magam is kedvemre ittam. Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a rák hátrafelé, néhol pedig épen hason, úgy hogy a hátunkat korholta a felettünk függő szikla. Másutt egy kőről más kőre vad kecske módjára ugráltunk; néhol egy hegyes kövön állván vagy fogódzván, úgy tetszett, mintha a fáklya világánál kétfelől a pokol mélységébe néztünk volna alá : egy csuszakodás — és ezer darabokra szakadva omoltunk volna le. Másutt egymásután mászkáltunk, a csepegő kődarabokba vagy társaink kezébe fogódzkodván... Egy embernek, vagy csak kettőnek nem javasolnám a benne való járást, kivált akiben érzékeny a szív és bokrosodó a képzelődés... Az éles kövek közé, a felülről csepegő víz alá és a nyálkás földre nem jó volna hasznavehető ruhát vinni... Azon bámultunk legjobban, hogy a barlangnak legterhesebb és félelmesebb részeiben dámák neveit találtuk felvésve a köveken, amint az itt megfordultaknak szokása. Puky úr az én nevem is feljegyezte a magáéval együtt, a többiek között arra a pompás kősziklára, amely mintha sok ezer brilliantokkal volna kirakva, a leggyönyörűbb ragyogvánnyal játszik...» «A kilenc kerengésű Stix, a vezető Charon, a pislogó fáklyák, az Erebus gyémánt boltjai, a sötétség hideg menyezeti, a csendesség, a félelem, borzadás, a köveken iszonykodó halál elfelejthette velünk, hogy életben vagyunk... Egy pipa dohányt kiszíván, útnak készültünk ismét, és a barlang másik ágába indultunk, ahol három órányi földön, többnyire mindég a patak partján mentünk egyenes és tér úton a legpompásabb, magasabb és szélesebb boltozat alatt, melyben a legderekabb falu is megtért volna mindenestől; néhol félre csaptunk valami