Folklór Archívum 15. (1983)

II. Természetfölötti lények

aszongya odagyütt ez a Fa Józsi nevű ember, és aszonta, Józsi elgyüttem a kabáto­­mét, add oda a kabátomat. És akkor aztán állt egy darabig, akkor csak eltűnt. (Ko­­vácshida, Mezei Dávid, 1902.) 95. +Volt Diósviszlón egy nagyon kegyetlen ember. Mikor eltemették, állandóan hazajárt. Éjjelente árnyék formájában suhant be a házba. A fia meg az egyik lánya látta, de a felesége és a másik lánya nem. A fiának azt tanácsolták, húzza ki a gatyájából a mad­zagot, azzal kösse be az ajtót, a kulcslyukba pedig dugjon egy girizd fokhagymát. Meg is tették. Nem is tudott a halott bemenni. De akkor egész éjjel űzte-hajtotta a kutyát az udvaron, hogy az reggel, mikor kinyitották az ajtót, rémülten futott be a házba, úgy meg volt ijedve, hogy két napig nem mert kimenni. Az ember családja végre is elment a helybeli halottíró asszonyhoz. A halottíró írni szokta a halottak üzenetét. Elmentek megtudni, mi van a halottjukkal. Az üzente vele, hogy neki a szőlőhegyen kell bolyongania pincéről-pincére, és egy ördög kíséri mindenfelé. Amikor be-bemegy egy pincébe, az ördög mindig ráhúz egy hatalmasat a botjával. Megüzente, hogy azokat a kulcsokat, amikkel a pincéket szokta kinyito­­gatni, amikor még nyestezni járt, ássák el balra a fejfája mellé. Megmondta azt is pontosan, melyik napon. Meg is tették, nem is jött többet. (Rádfalva, Kamu János­­né, 1883.) 96. (Hogy mondták, miért jár vissza a halott? ) — Mer, hogy valamijét nem temették el. Nem temették el vele valami holmiját, amit az életben nagyon szeretett. Például pipáját vagy kalapját vagy asszonnyak a valami­lyen, valami ruhaneműjét, ilyesfélét. Ezt még az édesanyámra is hallottam, ilyent. Mikor az öreganyám meghalt, elküldték ki engem a temetőbe. Hát én nem, nem tud­tam, hogy miét mondik. Hát kérem a fésűje meg a hajtűte­vet összecsomagóva egy ruhácskába, zacskóba. És azt én tűrem el, vigyem el az öreganyámnak a sírjába, ka­parjam ki a földet, és tegyem oda bele. Mer ez azér vet, és elfelejtették beletenni a koporsóba. Hát én el, mer hát gyerek rólam, hát jól van, elvittem és oda is tettem. Később aztán hallom, amint így egymás között beszélték, hogy éccakánként az állí­tólag elgyütt hozzánk haza, és ottan sírt éjjel. Aztán, hogy állítólag hát azér, hogy amikor ezzel elvittem neki oda, betettem, és többet akkor soha nem gyütt. Hát én akkor se hittem ezzel el, meg hogyha odáig tudtam vóna, hogy azér mongyák, el se vittem vóna. Mer akkor má, akkor én olyan gyerekese vótam, — mennyi lehettem? — tizennégy-tizenöt éves má akkor nem vótam olyan bátor, hogy miután a temető­­rül olyan rémmeséket mondtak, meg mifene, ilyenféléket, hát most akkor én elmeny­­nyek a temetőbe! Hát hogyha az ott engem megfog vagy nem tudom én, ugye? (Remse, Nagy József, 1894.) 97. Rézik Ferenc: Az Isten tuggya, hogy vót-e lüdvére egyáltalán, vagy csak kitalálták. Mer ugye ez éppen olyan, mint a kísértetekre mondták, hogy valakinek meghalt a hozzátartozója, és akkor hazajárt, hazajárt az a, éjfélkor vagy egy órakor, úgy ebbe a tájban gyütt haza, körülnézott, oszt eltűnt. (Milyen alakban járt haza? ) — Ugyanolyan alakban, ahogyan volt életkorban. (Mindenki hazajárt? ) — Nem, hát csak mondták egyesekre. (És az miért járt? )

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék