Forum. Irodalmi, társadalomtudományi és kritikai folyóirat 2. (1947)
1947 / 5. szám - JELSZAVAK ÉS TÉNYEK - Király István: Tolnai Lajos védelmében
érteni nélküle. Benne, az egykori Arany-tanítványban, aki később annyi hévvel tudta támadni Gyulaiék meghamisított, a kiegyezés utáni magyar posvány háziköltőjévé szelídített Aranyát, folytatódott talán legtisztábban az, amit az Őszikék írója csak megvillantott. Ő közvetítette az öreg Arany mély keserűségét Adyhoz. Magasabb fokon élte át azt, amit Arany még csak sejtett: világosan látta, hogy a magyar életnek egy hajszálere elpattant, és érezte a 49-ben megkezdődött s már Arany írásait is torzókká szorító, egyre erősödő „benső vérzést“. A kisiklott magyar társadalmi fejlődést Adyékig senki sem tükrözte nála hívebben. Az úri világhoz hozzárohadt polgári fejlődés korában nála tört fel legélesebben az a cinikus, fanyar humor, amely egyedül tudott formát adni ekkor az igazán mélyről jövő tartalmaknak. Arany szenvedő, kesernyés mosolya, amely Mikszáthnál egy kissé hazugul jóízű, csak itt-ott keserűbe csapó nevetésként jelent meg, nála gúnyos-kegyetlen kacajként hangzott fel. Ez a kacaj nem bírta el a regény széles kereteit, a rövidebb lélegzetű elbeszélés, a novella volt a hozzárendelt műfaj. Tolnai ezen a téren alkotta a legmaradandóbbat. Novellái között több van (pl. Lutris mester, Családi, sírbolt, Ötforintos bankó, A Tógyér farkasa, stb.), amely a magyar irodalomnak messzire szóló alkotása. Külön tanulmány feladata Tolnai beható elemzése. Ez a vázlat csak arra szeretne rámutatni, hogy Tolnai Lajost valóban „ébreszteni“ kell. Holt névből, irodalomtörténetek pársoros mondatából élő és ható valósággá kell tenni. S mivel egy rég eltemetettnek exhumálása, újrafelfedezése szükségszerűen kultusszal jár együtt, ezzel a kultusszal a demokrácia Tolnainak is adósa. Mikor a magyar jelen múlt harcosai — még a jelentéktelenebbek is — mind megkapják a késői hódolatot, az emléküknek szentelt vezércikket, Ady annyira szeretett „Tolnai Lajos-mestere“ is megérdemel egy kis megértést, egyegy új kiadást s talán még egy utcanevet is. Miért akarja a „Haladás“ glosszaírója megvonni tőle ezt a jogot? Középszerű író volt és antiszemita — hangzik a vád. Aki tisztultabb irodalmi ízléssel beleolvas Tolnai bármelyik írásába, lehetetlen, hogy ne érezze meg benne az átlagon felüli alkotóerőt. Még inkább látja Tolnai ismerője a vád második pontjának alaptalanságát. A „szép zsidólánynak“, Sugár Fannynak a férje, aki feleségében „üdvösségét, egyetlen örömét, mindenét, eltemetett világát“ siratta, nem lehetett antiszemita. Nem lehetett antiszemita az a Tolnai, aki önéletrajzában így írt: „Életem legfontosabb mozzanataiban szoros összeköttetésbe jutottam a zsidókkal. Megismertem szívüket, melyet a magyar ember oly félve akar megismerni; fényes tehetségüket, mely Magyarországnak egykor legnagyobb gazdagodása lesz; vasszorgalmukat, amely minden erélyt, ami bennük él, földmúl és határtalan béketűrésüket a sors millió csapásaival szemben A sokat emlegetett Kiss József-bírálat sem volt antiszemita írás, hanem Kiss József határait találóan megvilágító kiváló kritika. Tolnai a társadalom fejlődésének tévútjait fedte fel, de a kisiklás okát nem az asszimilációban kereste. A magyar kapitalizmus bomlásának, korrumpálódásának krónikása volt. A magyar, német, cseh éhes törtetők mellett természetszerűen feltűnt írásaiban az úri világhoz törleszkedő jellemtelen, zsidó pénzember alakja is. De a Báróné ténsasszony című regényében, amely