Forum. Irodalmi, társadalomtudományi és kritikai folyóirat 4. (1949)
1949 / 8. szám - Lunacsarszkij: Petőfiről
irodalom viszont Petőfi után rendkívül gazdagon bontakozott ki, s így az a középponti hely, melyet a fiatalon meghalt költő elfoglal benne, annál meglepőbb. Végül van még egy a mi szempontunkból igen fontos körülmény, ami inkább útjában állt Petőfi ilyen elismerésének. Petőfi szélsőbaloldali forradalmár volt. Igaz, a nemzeti forradalomban vett részt lobogó lelkesedéssel és a polgárság szeret most is, megfeledkezve arról az alacsonyrendű magatartásról, mellyel a nemzeti hősökkel szemben viseltetett, emlékműveket emelni az olyanféle embereknek, mint Garibaldi, Mazzini, mint Danton vagy Kosciuszko. Ámde Petőfi ebben a forradalomban túlságosan szemmel láthatóan anlibourgeois álláspontot foglalt el — azt lehet mondani, ő a maga korának „bolsevikje” volt. Álmodott (persze még utópisztikusan) a szociális gazságról és úgy gondolkodott, hogy a politikai forradalom, ha nem valósítja meg az egyenlőséget és nem segít a nép nyomorúságán , nem ér semmit. E felismerés folytán szakított a mérsékeltekkel és a központtal és teljesen elfordult az ideiglenes kormánytól Pesten és mindazoktól a csoportoktól, amelyeken — úgy látta — úrrá lett az opportunizmus. Viszszatért inkább megint barátjának, Bem tábornoknak a zászlóaljához, aki maga is szélsőbaloldali forradalmár volt — éppen, amikor az orosz cár rászabadította Magyarországra a kozák hordákat. Petőfi lelkes feje lehanyatlott, hősi halált halt a kozákokkal vívott ütközetben. *«: Helyesen figyelnek meg Petőfinél valami rendkívüli erős hajlandóságot a szélsőségekre. Szenvedélyes természete nem egyezett ki a félmegoldásokkal, így volt személyes életében, így a politikai életben is. 1923-ban Petőfi születésének századik évfordulóját ünnepelték. Megemlékezett róla a hivatalos Magyarország is, megemlékeztek a forradalmárok is. Mikor Magyarország fasiszta kormánya Petőfi emléke előtt tisztelgett, még Németország polgári sajtója is gúnyolódott efölött. Hiszen Petőfi a szerzője annak a nevezetes dalnak is: «Akasszátok fel a királyokat!» — melyet tehetséges német fordítója, Steinbach sem mert felvenni fordításai közé. Petőfi egyik kritikusa ezt a pompás arcképet festi róla: «Feleletül formálisan elvbarátainak számító emberek opportunizmusára, feleletül a fontolva haladás frázisaira Petőfi epésen kacagott és farkasfogait mutatta.» Érthető, hogy a «Berliner Tageblatt» — a liberális német lapok egyike — ezt írta azokban a napokban: «Élne csak most Petőfi, Magyarország valamelyik koncentrációs táborában ülhetne, mint bolsevik!», és ezzel végezte cikkét a berlini liberális újság: «Jó volna tudni, milyen képpel ünnepelheti a Horthy-uralom százados ünnepét annak, aki nemcsak legnagyobb költője volt népének, hanem legnagyobb forradalmára is?» * Annyi bizonyos, a nemzetközi proletárköltészet előfutárai között Petőfi csillaga a legfényesebb sugarakkal ragyog. * Két nagy kortársa Európában, az a két költő, akit ő is jól isipert, volt Heine és Lenau. Petőfi némileg utánozta is Heinét, de ez az utánzás legfeljebb néhány népszerű dal kedves bájában tűnik szembe és abban a modorban, melyet Petőfi magáévá tett: hogy t. i. az egész verset bizonyos pikantériával fűszerezi azáltal, hogy az utolsó sor valami szokatlan