Hazánk. Történelmi Közlöny 6. (1886)

1886 / 1. füzet - Tárca - Thallóczy Lajos: Gúnyszó az 1832-33-ki országgyűlésre

E nevezetes okmány fordítási fogalmazványának eredetije Győr városában Bencés rend múzeumának becses ereklyékben gazdag kézirattárában őriztetik. Közli: Dr. Vali Béla. Gúnyszó az 1832/3 országgyűlésére. (II. közlemény.) II. 1833. ja A mi veres, jó nem lehet, Egy fúrtagyú mit nem tehet ; Füzeséry szolga nyelve Megmutatná, ha lehetne. Ő a hitvány, onnan ered, Hol fűzek buján teremnek, Füzesérből, azért lelke Hitvány, mint az eredete. Egy nyomorult sváb pojácot Magyar hazafinak alkot, Vélvén minden nemes magyar, Mint ő, bakra termett cudar. Gyűlöli ő az újságot, Mint denevér a világot; Mert ezáltal gonosz lelke, Mindenütt nyilvános lenne. A rút lelkek meg nem halnak, Hanem más testekbe szállnak : így vándorolt Kajdicsy" lelke Füzeséry rút testébe. III. 1833. Ha a vész dúl, a vész fényit, A gyáva fél és remeg, De a bátor előre tör, A hullámnak kormányt szeg, S ha hazája boldogsága, Melyben lehet, melyben él, Éltét, nyugalmát kívánja, Feláldozni azt nem fél; így tett a lengyel Klopitzky, így tesz a magyar Borsiczky. Élj rokon szép két nemzet, Ki ily fiakat nemzett! De lásd, ez a példabeszéd, Hogy fájától az alma Messze soha el nem esik, Gyakran meg csal ma, Mert a dicső Hunniának Esmérsz dicső fiait, De esmérsz ám elkorcsosult, S elvesztegetett fattyait. Nézd csak Eötvös, lásd Cziráky, Szemét a holló ássa ki, Mint akar jó honjának Sírt ásni Hunniának. Mint egy költőnk szamár hátán Lépdelt a Parnassus útján ; Úgy ő magas hivatalra, Ostoba elmével vágyna. Boldog hon ! hogy ily áruló Esztelenebb, mint a bagó, S így néked csak annyit árthat, Mint szúnyog az elefántnak. Nagy Pálnak nem nagyon roszul Állt a rút képmutatás; Pedig ő is, mint más többek, A hazának vermet ás. Hajdan még cifra lepleket Húzott minden tettére, Tisztelet s örömkiáltás Szállt mindenütt nevére. Örült maga is Hunnia, Hogy van még egy igaz fia; De jaj r megcsalat­kozott, Pali­ meg is átkozott. b­r. 2-án. Régen mossa már és Dunánk Pozsonyt vára lábfejét, De sem előtte, sem azóta Anyánk tápláló tejét, Oly méltatlan soha senki Emlőjéből nem szívta; Talán az sem, ki a tatárt Ötször hazánkba hívta, Mint ez a vén országbíró, S vele meg egynéhány trró, A többek közt gróf Vay, A ki még csak tavali. Kérlek elhúnyt őseinkkel Egy idejű Pozsony vár, Szólj, ha volt e a hazában Ily' irigység, — kisebb kár ? Emlékezel te Garákra, Emlékezel te sokra, Cik­éire, Karafákra S több ily­­on gyilkosokra ; De ily iszonyt tudom soha Nem érzett a most mostoha Haza vérző kebele, Mert férgekkel van tele.

Next