Kalauz - A közmiveltség és irodalom terén, 1864 (2. évfolyam 12-24., 1-6. szám)
1864-05-08 / 18. szám
II-ik évfolyam. 18. szám. Pest, 1864. Május 8. KALAUZ A KÖZMIVELTSÉG ÉS IRODALOM TERÉN. (Megjelelt minden vasárnap.) Szerkesztőség és Kiadó s hivatal(Nagyhid-utcza, redoute-épület), hová az előfizetési pénzek, valamint a lap szellemi és anyagi részét illető minden küldemény intézendő. — Bérmentetlenül csak ismert kéziratú levelek fogadtatnak el. Előfizetési ár! Január—márczius végéig 2 frt. — April—junius végéig 2 frt. — April—September végéig 4 frt April—deczember végéig 6 frt. — Egyes szám ára 20 kr. Shakespeare mint vigjátékiró. Általános hibája mindazoknak, kik Shakespeare munkáit bírálták, vagy azokhoz commentárokat írtak, hogy vígjátékaira ugyanazon mértéket akarták alkalmazni, mint drámáira, s hogy amazokat ezekkel egy szempontból igyekeztek fölfogni. Shakespeare mint tragikus az egész művelt világ színpadain az első helyet vívta ki magának, s abban, mi a dráma nemében legmagasb művészi tökély és etnikai mélységre nézve elérhető, követendő példányképül szolgálhat; de vígjátékai nem tekinthetők a vígszínművek eszményeinek, mert azok inkább csak képviselői az angol nemzeti vígjáték egy különös fajának, melynek minden sajátságos előnyét egyesítik magukban, de melynek hiányaitól és egyoldalúságaitól sem tudtak mentek maradni. Egészben véve Gervinusnak igaza volt, midőn mondá, hogy „Shakespeare költői erejéről, ha vígjátékait tekintjük, csak igen tökéletlen fogalmat szerezhetünk magunknak, s hogy általában senki sem akarhatná a comoediának fölületességét a tragoediának mélységéért fölcserélni.“ Az angol nemzeti vígjáték lényege elvileg tér el a román nép törzsétől; ennek színpadain a cselszövényes vígjáték túlnyomó, melyben a cselekvényre, a mesterségesen feszítő bonyodalomra, valamint a származott bonyodalmak meglepő és hatásos föloldására fordíttatik nagyobb figyelem, mint a cselekvényben előforduló személyekre. A cselszövényes vígjáték nem lehet jellemrajz, s benne az anyaginak művészi kezelése és alakítása mindig nagyobb fontosságú, mint az alakok teljes, élethű vázolása. Végletekig űzve e szabály a román vígjátékirókat oda vezette, hogy a mindinkább mesterségesebben élesülő cselszövényre kellettnél nagyobb gondot fordítottak, mi mellet a jellemzés lassan kint egészen elhanyagoltatott. Legkitűnőbb példa Calderon, kinek alakjai, mint elvont fogalmak megtestesülései, nem bírnak önkényes mozgással s csak mint esetleges tévedések és bonyodalmak személyesítői tűnnek föl. Az ó-angol vígjáték ennek épen ellentéte, s fő ereje a jellemrajzok durva eredetiségében, alakjainak concret tartalmában és sokszerű egyedítésében áll, míg benne a műnek formális oldala, melyre Calderon a legnagyobb gondot fordította, nagyobbrészt el van hanyagolva, t. i. a tökéletes kerekdedség, a cselekvésseli gazdálkodás és egyes elemek eszélyes egybefűzése hiányzik. Fölötte észrevehető e hiány Shakespearenél is. Az ő vígjátékainak is jellemző érdemül kell tulajdonítanunk, hogy bennök a szereplő személyek fesztelenül mozognak s dús belső élettel bírnak, de az egyes alakokat egybefűző fonal rendesen szerfölött gyönge és foszladozó. A cselekvés nélkülözi az összevágó szerkezetet és határozott csoportosítást, s nem képez erős épületet, melynek egyes részei tökéletesen egymásba vágnak, mertis sokszor a játék folyama közben szétomlik, s majd mindig erőltetett és önkényes előfeltételeken alapul. S ez oka leginkább annak, hogy Shakespeare vígjátékai oly ritkán jönnek színpadra. A nagy angol nemzeti költő tragoediáiban halhatatlan ugyan, de vígjátékai oly erkölcsi nézleteken és érzületmódon alapulnak, melyek épen legfinomabb vonatkozásaikban a mieinkkel már semmiben sem közösek. Ha ezt magyarázni akarván mondanék, hogy Shakespeare korának szelleme egészen eltér azétól, melyben mi élünk, hogy ama korban nem bírtak meg azon erkölcsi érettséggel, emberiséggel és gyöngédséggel, mely a jelen kor vívmánya, csak félig volna igazunk. Valószínűleg leginkább megközelítjük az igazságot, ha a föntebb említett körülmények okát abban keressük, hogy Shakespeare legkevesebbé sem akart vígjátékaiban eszményeket állítani elő s irányokat jelölni ki, s hogy neki azon szándékot tulajdonítani, mintha vígdarabjaiban korának valamely erkölcsi problémáját akarta volna megoldani, annyit tenne, mint műveibe oly idegen elemeket és vonatkozásokat erőszakolni, melyek azokban nincsenek. Nyers, realistikus modorban festő alakjait, de nem merítette azokat az életből, hanem szabadon és elfogulatlanul, valódi költői szabadsággal és merészséggel alkotott magának egy vidám, a levegőben lengő képzeletvilágot, melyhez színeket és alakokat a valódiságtól kölcsönzött ugyan, de az egyes elemek összeállításánál, az alakok és események indokolásánál a lehetőséggel és valószínűséggel nem sokat gondolt. A mily mély értelmű, sőt mondhatnók, bölcselő volt is legérettebb korának szüleményeiben, a tragoediákban , melyekben a költészetet komoly erkölcsi igazságok bájolóburkául használta, de a vígjátékban, a nevető vndorság es kicsapongó jó kedv terén kerülte a reflexiót es minden leczkéző gőgöt, — és derék, erőteljes termeszetenél fogva, mely őt végre mindig a jó útra vezette, nem átallotta néha kicsapongani és oly bohó és vad módon viselni magát, mely a komoly nézőre szinte ijesztőleg hat.