Kalauz - A közmiveltség és irodalom terén, 1864 (2. évfolyam 12-24., 1-6. szám)

1864-05-08 / 18. szám

II-ik évfolyam. 18. szám. Pest, 1864. Május 8. KALAUZ A KÖZMIVELTSÉG ÉS IRODALOM TERÉN. (Megjelelt minden vasárnap.) Szerkesztőség és K­iadó­ s hivatal(Nagyhid-utcza, redoute-épület), hová az előfizetési pénzek, vala­mint a lap szellemi és anyagi részét illető minden küldemény intézendő. — Bérmentetlenül csak ismert kéziratú levelek fogadtatnak el. Előfizetési ár! Január—márczius végéig 2 frt. — April—junius végéig 2 frt. — April—September végéig 4 frt April—deczember végéig 6 frt. — Egyes szám ára 20 kr. Shakespeare mint vigjátékiró. Általános hibája mindazoknak, kik Shakespeare munkáit bírálták, vagy azokhoz commentárokat írtak, hogy vígjátékaira ugyanazon mértéket akarták alkal­mazni, mint drámáira, s hogy amazokat ezekkel egy szempontból igyekeztek fölfogni. Shakespeare mint tragikus az egész művelt világ színpadain az első he­lyet vívta ki magának, s abban, mi a dráma nemében legmagasb művészi tökély és etnikai mélységre nézve elérhető, követendő példányképül szolgálhat; de víg­­játékai nem tekinthetők a víg­színművek eszményei­nek, mert azok inkább csak képviselői az angol nem­zeti vígjáték egy különös fajának, melynek minden sajátságos előnyét egyesítik magukban, de melynek hiányaitól és egyoldalúságaitól sem tudtak mentek maradni. Egészben véve Gervinusnak igaza volt, midőn mondá, hogy „Shakespeare költői erejéről, ha vígjátékait tekintjük, csak igen tökéletlen fogalmat szerezhetünk magunknak, s hogy általában senki sem akarhatná a comoediának fölületességét a tragoediának mélységéért fölcserélni.“ Az angol nemzeti vígjáték lényege elvileg tér el a román nép törzsétől; ennek színpadain a cselszövé­­nyes vígjáték túlnyomó, melyben a cselekvényre, a mesterségesen feszítő bonyodalomra, valamint a származott bonyodalmak meglepő és hatásos föloldá­sára fordíttatik nagyobb figyelem, mint a cselekvény­­ben előforduló személyekre. A cselszövényes vígjáték nem lehet jellemrajz, s benne az anyaginak művészi kezelése és alakítása mindig nagyobb fontosságú, mint az alakok teljes, élethű vázolása. Végletekig űzve e szabály a román vígjátékirókat oda vezette, hogy a mindinkább mesterségesebben élesülő cselszövényre kellettnél nagyobb gondot fordítottak, mi mellet a jel­lemzés lassan kint egészen elhanyagoltatott. Legkitű­nőbb példa Calderon, kinek alakjai, mint elvont fogalmak megtestesülései, nem bírnak önkényes moz­gással s csak mint esetleges tévedések és bonyodal­mak személyesítői tűnnek föl. Az ó-angol vígjáték ennek épen ellentéte, s fő ereje a jellemrajzok durva eredetiségében, alakjainak concret tartalmában és sok­­szerű egyedítésében áll, míg benne a műnek formális oldala, melyre Calderon a legnagyobb gondot fordí­totta, nagyobbrészt el van hanyagolva, t. i. a tökéletes kerekdedség, a cselekvésseli gazdálkodás és egyes ele­mek eszélyes egybefűzése hiányzik. Fölötte észrevehető e hiány Shakespearenél is. Az ő vígjátékainak is jellemző érdemül kell tulajdoní­tanunk, hogy bennök a szereplő személyek fesztelenül mozognak s dús belső élettel bírnak, de az egyes ala­kokat egybefűző fonal rendesen szerfölött gyönge és foszladozó. A cselekvés nélkülözi az összevágó szer­kezetet és határozott csoportosítást, s nem képez erős épületet, melynek egyes részei tökéletesen egymásba vágnak, mertis sokszor a játék folyama közben szét­­omlik, s majd mindig erőltetett és önkényes előfelté­teleken alapul. S ez oka leginkább annak, hogy Sha­kespeare vígjátékai oly ritkán jönnek színpadra. A nagy angol nemzeti költő tragoediáiban halhatatlan ugyan, de vígjátékai oly erkölcsi nézleteken és érzületmó­don alapulnak, melyek épen legfinomabb vonatkozá­­saikban a mieinkkel már semmiben sem közösek. Ha ezt magyarázni akarván mondanék, hogy Shakespeare korának szelleme egészen eltér azétól, melyben mi élünk, hogy ama korban nem bírtak meg azon erköl­csi érettséggel, emberiséggel és gyöngédséggel, mely a jelen kor vívmánya, csak félig volna igazunk. Va­lószínűleg leginkább megközelítjük az igazságot, ha a föntebb említett körülmények okát abban keressük, hogy Shakespeare legkevesebbé sem akart vígjátékai­­ban eszményeket állítani elő s irányokat jelölni ki, s hogy neki azon szándékot tulajdonítani, mintha víg­­darabjaiban korának valamely erkölcsi problémáját akarta volna megoldani, annyit tenne, mint műveibe oly idegen elemeket és vonatkozásokat erőszakolni, melyek azokban nincsenek. Nyers, realistikus modor­ban festő alakjait, de nem merítette azokat az életből, hanem szabadon és elfogulatlanul, valódi költői sza­badsággal és merészséggel alkotott magának egy vi­dám, a levegőben lengő képzeletvilágot, melyhez szí­neket és alakokat a valódiságtól kölcsönzött ugyan,­­ de az egyes elemek összeállításánál, az alakok és ese­mények indokolásánál a lehetőséggel és valószínűség­gel nem sokat gondolt. A mily mély értelmű, sőt mondhatnók, bölcselő volt is legérettebb korának szü­leményeiben, a tragoediákban , melyekben a köl­tészetet komoly erkölcsi igazságok bájoló­­burkául használta, de a vígjátékban, a nevető vndorság es ki­csapongó jó kedv terén kerülte a reflexiót es minden leczkéző gőgöt, — és derék, erőteljes termeszetenél fogva, mely őt végre mindig a jó útra vezette, nem átallotta néha kicsapongani és oly bohó és vad módon viselni magát, mely a komoly nézőre szinte ijesztő­­leg hat.

Next