Fábián István: A magyar irodalom kis tükre - Kincsestár 31. (1941)
IV. Rokokó és szentimentalizmus
26 ROKOKÓ ÉS SZENTIMENTALIZMUS érzést, vagy hangulatot kifejező dal legyen, mellőzze az eddigi értelmi elemeket. Ez a folyamat megindult már a XVII. és XVIII. században elterjedt kéziratos énekeskönyvekben, amelyekben a másoló, vagy lejegyző énekgyűjtő szabadon alakította az eléje kerülő szöveget, gyakran kihagyta a tudós antik hasonlatokat. Egyik legismertebb kéziratos énekeskönyvünkben, a Vásárhelyi Daloskönyvben már néhány kialakult dalt találunk. A megkezdett átalakulást a rokokó ízlés fejleszti tovább. A verstechnikával többet törődnek. A rímek jobbak lesznek, sokszor annyira csengenekbonganak, hogy valósággal elnyomják a szöveget, mint Amadé, vagy Csokonai néhány versében. Ugyanígy fejlődik a ritmus is. Szinte pattognak a verssorokban az ütemek. A versforma kérdései iránt az érdeklődés fokozódik. Faludi is gondos verselő és a verselés egyik legelső újítója. Ráday Gedeonnak legfőbb érdeme, hogy a nyugateurópai versformát, a mértékes rímes sorfajokat meghonosította. Az sem lehet véletlen, hogy a magyar verselés első öntudatosítója Csokonai Vitéz Mihály. A rokokó érdeklődésének köszönhetjük nagyrészben néhány tudós pap (Rájnis József, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós) érdekes vállalkozását, amely az első irodalmi vitának („prozódiai harc”) is forrása lett. Klasszikus mértékben írták verseiket. A tartalommal nem sokat törődtek, maguk is, közönségük is azt élvezte, hogy a magyar szavak milyen jól csengenek a bámult antik metrumban. Csak Virág Benedek kezdett törődni azzal is, hogy felfrissítse a tartalom szokványos fordulatait. Ugyanígy érdeklődtek az eddig nálunk nem használt nyugat-európai versformák iránt. Kazinczy kitörő örömmel küldötte első szonettjét baráti körének. A színmű és dal mellett feltűnik az eddigi komoly epika után a játékos rokokónak inkább megfelelő komikus elbeszélő költészet. Csokonai két komikus eposza