Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján 2. köt. (1938)
Kring Miklós: Magyarország határai Szent István korában
Magyarország határai Szent István korában 477 eddig az országos gyepűk vonalának megállapításánál felhasználtak, kitűnt, hogy semmiképpen sem illeszthető bele a földfelszíni formák közé. Mind a Fodortól hozott új adatok (hogy valamennyi helytálló-e, itt nem vizsgáljuk), mind pedig a régiek arra mutatnak, hogy a gyepűk sohasem alkottak egy, az egész országot megszakítás nélkül körülvevő vonalat. Itt-ott két-három, egymás mögött húzódó gyepű is fennállhatott. Azt eldönteni, hogy ezek a vonalak milyen időbeli egymásutánban keletkeztek, hogy a belső feltétlenül korábbi-e, mint a külső vonal, legalább is mai tudásunkkal nem tudjuk. Sőt talán azt a kérdést is problematikusnak mondhatjuk, hogy vájjon az egész gyepűrendszerből mit talált itt a magyarság és használt fel saját céljaira, és mit épített maga. Akár a kalandozások korának nevezzük a X. századi magyar történetet, akár e század magyar vonatkozású eseményeiben egyszerűen a régi, magyar életmód folytatását látjuk, kétségtelen, hogy védelmi vonalak, gyepűrendszer kiépítése a mindenképpen nagy mozgékonysággal járó «kalandozások» korának eseményeivel összhangba nem mindig hozható. Mindezek alapján annyit megállapíthatunk, hogy, ha gyepűrendszer futotta is körül az ország területét, semmiesetre sem szabad a gyepűvonalban az ország határait látnunk. Az országos gyepűvonalak és az országhatárok nem egybeeső fogalmak. Hol futottak tehát az ország határai? Van-e egyáltalán mód a koraközépkori magyar állam határainak megállapítására? Hogy e kérdésre megnyugtató választ kaphassunk, nem szabad szemünk elől tévesztenünk azt a megfigyelést, hogy a határ mindig jog elkülönítő szereppel bír, azaz a határ fogalmának természetéből következik, hogy feltételezi egy bizonyos területre fennálló, kétségbevonhatatlan jog létezését. A mi tisztultabb, elvontabb és elhatároltabb államfogalmunkkal szemben a középkori felfogás csaknem kivétel nélkül az állami hatalmat a királyi hatalommal, az államjogot a királyi joggal azonosította. Igaz ugyan, hogy sokak előtt feltűnt, hogy amíg nemcsak királyok, de egész királyi nemzetségek is egymást váltották fel az idők folyamán, addig maga az ország, a birodalom változatlanul élt tovább és maradt fenn évszázadokon át. Ebből azonban nem mindenütt kristályosodott ki az a meggyőződés, hogy a regnum (az ország) vagy Imperium (birodalom) uralkodóknak. A honfoglalást a 907. évvel szokás befejezettnek tekinteni. Pedig a IX. század végén a magyarok már Felső-Itáliában kalandoztak. Az a magyar csapat, amely 898 táján ért el a Dráva-Száva vonalához, anélkül, hogy ott megállapodott, vagy Dél-Pannoniába beütött volna, egyenesen Felső-Itáliába nyomult. Az itáliai kalandozások, amelyeknek lefolyását viszonylag legjobban tisztázta a magyar történettudomány, arra mutatnak, hogy helytelen dolog az Etelköz és Géza fejedelemsége közé eső évtizedek eseményeit két, kisebb és nagyobb korszakra, a honfoglalás és a kalandozások korára bontani. A tényeknek ilyenformán való beállítása hamis elképzeléseknek válhatik kiinduló pontjává. A X. századi magyarság történetét nem szükséges korszakokra darabolni ; alighanem közelebb jutunk a valósághoz akkor, ha az események sorát egységesen mint a nomád, törökös magyar nép megszokott életmódjának kifolyását nézzük. V. ö. Gombos F. A. : A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása. Budapest, 1928. 30—32. 1. 2 Kivált addig, amíg a nemzetek legjava nyugat felé támadó jellegű vállalkozásokban volt lekötve. 3 Below, G. v. : Der deutsche Staat des Mittelalters. I. 187. 1.