Vajthó László (szerk.): Kazinczy világa - Magyar irodalmi ritkaságok 10. (1931)
Magyar Pantheon. Csokonai Vitéz Mihály
óhajtotta, hogy a szándékzott tisztelet a nemzetnek minél számos tagjai által tétessék; s azon kedvezések szerint, melyekkel velem bánni édes gyönyörűsége az ő szívének, nekem hagyta azt a szerencsét, hogy ezen igyekezet iránt a magyar múzsa barátjaihoz szóljak s őket a melléje lépésre meghívjam és felbuzdítsam. Én ugyan azt óhajtottam, hogy a jelentést maga az a szépérzésű férfi tette volna meg, kinek lelkében a szép gondolat támadott; meleg szólása gyúlasztva hatott volna minden szívre, de nem fogadtatott el vonogatásom. Megadom tehát magamat s próbát teszek a barátság auspiciumai alatt, ha szavam foganattal szóland-e a Csokonai becsülethez, kiknek számok elég nagy s szerencsés tolmácsa leendők-e barátom akaratjának, mely mind a meghalt becsületét célozza, mind a nemzetét. A kő (úgy végeztük el azt egymás között) nem a medencés piedestálok igen is közönségessé vált formájára leszen állítva, hanem a régiek szép egyszerűségében (simplicitas, Einfachheit) . A márványba metszett írást e kevés, de sokat jelentő szók teszik: CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYNAK HAMVAI, született 1773. november 17-én, meghalt 1805. januárius 28-án. Árkádiában éltem én is! A monumentum felső részében pedig a lepe rút és közönségesebb neve: pillangó — fog