Vachott Sándorné: Rajzok a múltból. Emlékiratok - Magyar irodalmi ritkaságok 33. (1935)
Budapesten 1848-ban
volna el, soha élénkebben nem éreztük horderejét, mint midőn a fővárost így fellobogózva megpillantunk... A címek megszűntek; — polgártárs és polgártársné volt az egész világ; — hölgyek épen úgy mint a férfiak, viselek a háromszínű kokárdát, egyenlően lelkesülve, egyenlő áldozatkészen mindenre, a hazáért. Senki nem számított, hanem hagyta magát sodorni a merre az ár ragadó, — oly jól esett hinni, remélni és bízni, hogy a kétkedés senkinek még csak eszébe sem jutott... „Ha a külföld elhagy, ha nem gyámolít bennünket, el vagyunk veszve“, mondák nagy okosan, a fontolva haladók. „Aki magán segíteni akar, azt az Isten is megsegíti, s viszonták a hívők, rendületlen bizalommal figyelve a viszonyok fejlődését... Az újvilág utcai „Arany sas“-hoz címzett fogadóba szálltunk ezúttal is, mint rendesen szoktunk, s első teendőnk volt a lehető gyorsan átöltözni, megszabadulni poros úti ruhánktól, hogy mehessünk azonnal mindent, az egész főváros képét, szemügyre venni. Alig léptünk az utcára, midőn Kossuth nővére, Meszlényi Rudolfné jött velünk szemben, s oly örömmel üdvözölt, mintha várt volna bennünket.• Valóban ideje, kedveseim, hogy végre eszetekbe jutott fölkeresni a fővárost — kezdő rokoni nyájassággal kezet szorítva mind a