Gaal Mózes: A magyar irodalom története főbb vonásokban - Tudományos zsebkönyvtár 4. (1899)
I. Rész. A legrégibb időktől 1820-ig
. A magyar nemzet őshazájában nomád életet élt, vadászott, halászott, s ismerte a földmivelést is. Mióta új viszonyok közé került, századokon át harci élethez szokott, szerette a szabadságot, vitéz volt. Államalkotó tehetségét ezer éves fennállása ma is fényesen bizonyítja. Az idegen krónikások a pogány magyarokat túlzó színekkel festik, valójában nem voltak vadabbak, mint a nomád népek Ázsiában vagy Európában. Bálványt imádtak, a napot, holdat, csillagokat tisztelték, minden adat, ami e korból fenmaradt, arra mutat, hogy őseink „egy-isten-imádók“ voltak. A nők a házas életben férjeikkel egyenlő rangúak valának; a hitvesnek feleség volt a neve; „vették“ a feleséget; „eladták“ a leányt. Ünnepélyesebb alkalommal „áldomás“-t ittak. Bálvány-isteneiknek élő áldozatot mutattak be: „fehér lovat“ árnyas berkekben, patakok partján. A pogány papot táltosnak, segítőtársait gyulának hívták. A táltos a jövőt is ki tudta olvasni az áldozati barom nemesebb részeiből (szíve jónya), s így jósolt. Halottaikat eltemették, s hittek a másvilágban, hol az élet tovább folytatódik. III. FEJEZET. Volt-e a vezérek korának irodalma? (? -997-ig). Sem az ázsiai tartózkodásnak, sem az Európába vándorlásnak, sem a honfoglalás korának összefüggő mondája nem maradt reánk. A krónika-irók a tizenkettedik századtól kezdve az akkor még ismert mondákat verses formájukból, természetes naivságukból kivetkőztetve, száraz adatoknak tekintették, s hahogy hihető volt, elfogadták. így őriztek meg néhány töredék-mondát a latinul író krónikások Történet-iróink ezeket a mondákat együtt véve mesés hagyomány nevén szokták fölemlegetni. A krónikák töredék-mondáit hún, és magyar mondakör néven ismerjük. A hún-mondakör a hún és magyar nép között állítólag fennálló rokonságnak az egyetlen bizonyítéka: Hunor és Magyar (a szarvasgim Hunort és Magyart idegen földre csalja, ott megtelepedik a két testvér, tőlük származik a hún és