Kritika 3. (1965)
1965 / 10. szám - Illés Endre: A magyar klasszikusok jövője
13. Bíró Lajos: Sárga liliom 14. Heltai Jenő: A néma levente 15. Móricz Zsigmond: Úri muri 16. Barta Lajos: Szerelem 17. Füst Milán: IV. Henrik király 18. Gergely Sándor: Vitézek és hősök 19. Tamási Áron: Énekes madár 20. Németh László: Galileis 21. Illés Endre: Homokóra 22. Illyés Gyula: A kegyenc 23. Háy Gyula: Isten, császár, paraszt 24. Darvas József: Kormos ég 25. Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom 26. Mesterházi Lajos: Pesti emberek 27. Dobozy Imre: Holnap folytatjuk 28. Hubay Miklós: Hősök nélkül A Magyar Kritika Története A különböző sorozatok ismert formáitól eltérően nem csupán egyes kritikusi életműveket vagy válogatott szemelvényeket sorakoztat egymás mellé ez a gyűjteményes munka: kritikai antológia helyett a magyar kritika regénye, öt-hat kötetben. Regény — tehát szenvedélyesen élő anyag. Mindegyik kötetben egy-egy korszak kritikai harcait bemutató, az eszmei és a művészi törekvések küzdelmét megjelenítő művek szerepelnek. Az egyes tanulmányokat és szemelvényeket kommentárok, a kort és a kritikusokat jellemző, a kritikai harcokat értékelő, az új jelenségekre rámutató összekötő szövegek kapcsolják egybe. Életművek Könyvkiadói, könyvárusi tapasztalat (nemcsak mai, de tegnapi és tegnapelőtti is) : klasszikus művek sorozatban, életmű-sorozatokban is, mindig kapósabbak, mintha egy magukban jelennek meg. Egy-egy sorozat az olvasó tájékozódását segíti, egyetlen mű helyett egy író életművét, egy korszakot, egy irodalmat mutat be, esetleg nagy világirodalmi összegezést is ad. A sorozat az olvasási kedvet is felszítja és rögtön kielégíti. A legkedveltebb forma talán egy-egy író összegyűjtött műveinek sorozata, azaz az életmű bemutatása. De milyen legyen egy ilyen gyűjtemény? Az örökkön visszatérő dilemma: teljesség vagy válogatás? A sznob ízlés mindig a teljességre szavaz. A kényes, finom sznob a ritkaságra, a különösre, az aranymorzsákra vadászik, s azért kíván teljességet, hogy például Móricz Zsigmond életművében a szellemidézésről szóló riportokat olvashassa, vagy Ady Endre ifjúkori rövid dalait fölébe helyezhesse A halottak élén megrázó ciklusainak. Azt kívánja, hogy titkon elképesszék, hogy azután nyíltan ő is elképeszthessen másokat. Viszont a kezdő, a gyalogjáró, a szerényebb sznob egyszerűen hivalkodni akar. Parvenü is. Csak visszafelé tud számolni: nem egy-egy műből indul el a teljesség felé, ő rögtön az „egész”-szel akarja kezdeni, s talán soha nem jut el az első lépcsőfokra. A „teljesség” különben is a majdnem megvalósíthatatlan álmok közé tartozik. Megvilágosító, tanulságos példa a kritikusnak, filológusnak, irodalomtörténésznek egyképpen kiváló Halász Gábor esete Madách Imrével. „Végre egy teljes Madách-kiadást” kívánt sajtó alá rendezni, s évekig tartó munkával összegyűjtötte nemcsak a drámákat, drámatöredékeket és drámaterveket, de felkutatta Madách minden versét is, több száz sápadt, jelentéktelen verset, egybeszedte elbeszéléseit, tanulmányait, cikkeit, megyei és országgyűlési beszédeit, vegyes feljegyzéseit, novellatémáit, különféle jegyzeteit, első kísérleteit, levelezését, s amikor ez a félelmetes massza már több ezer legépelt oldalra dagadt, Halász Gábor megtorpant. Még mindig maradt néhány feldolgozatlan, vaskos dosszié a Madách-hagyatékban: kompendiumszerű kivonatok a Corpus Jurisból és más olvasmányaiból készített tartalmi kivonatok. Itt futott zátonyra Halász Gábor harcias igénye: a teljesség. Ezeket a dossziékat még ő is kihagyta a „teljes Madáchiból. Csak helyeselni lehet Halász Gábornak azt a törekvését, hogy ezzel a kiadással be akarta bizonyítani: Madách nem azok közé tartozik, akik egyetlen művel lépnek át az utókorba. Nem. Madáchot három dráma jelenti: Az ember tragédiáján kívül a Mózes és A civilizátor. De ezt a három drámát mégis felesleges volt egy kásahegy tövébe helyezni.