Kritika 5. (1967)
1967 / 4. szám - KODÁLY ZOLTÁN (műmelléklet)
ILLYÉS GYULA BEVEZETÉS EGY KODÁLY HANGVERSENYHEZ Az ünnepelt 80. születésnapján a kecskeméti színházban fölolvasta a szerző. Föllendül azonnal a karmester-pálca s megrendül nem a zenekar, hanem ami van körben temető; megrendül ami van (és fiatal!) síri mező, majtényi, mohácsi, muhi mező, anyádért, apádért, esendő hazádért, ami volt sírba és sárba vesző, ami volt hősvértől pirosult gyásztér, egri üszők és drégelyi várfok, onnan tör elő, amit hallani vártok -e zenekari mélyből árad elő, de nem a jaj, rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj, hanem az erő, az erő, az a gyökérmélyű erő, az a múlt táplálta erő, mely érted száll harcba, jövő, örökös élet. Ezt, ezt kereste ő és ezt találta, kezében a pálca, vasvessző, mely a temetőt veri a marsalhhoz, ha szólnak üregei; ezt rendezi ő, az elszánt, a konok, akinek a sírok üregei dobok, dobok, ezt hozza ő, búval, de hittel is tele, ezzel jön ő, a hangok s lelkek megváltó mestere. Karmester, nemcsak ezt a kart vezényled, jól tudod, hanem egy népet, a magyart, villanjon homlokod; akinek hangszekrénye lett vártömlöc, temető s kézintésedre égre kelt a pokolt szenvedő, ki jajból sajtoltad a dalt, búból az örömet, vereségből a diadalt : családod, sereged, éneklő kórusod vagyunk s ki nem dalol, az is tudja már, szívós karnagyunk, mi helyes, mi hamis; mert egybe álltunk általad s az is, ki nem dalol, érzi a Lét, a Rend szabad összhangját valahol.