Kritika 6. (1968)
1968 / 5. szám - KRITIKA
Kritika Ahmatováról, könyvkritika helyett 1966 tavaszán, Moszkva mellett egy kórházban érte ugyan a halál, de holttestét a szívéhez nőtt északi fővárosban, Leningrádban helyezték örök nyugalomra. Temetése demonstrációnak is beillett. Kinnjártunk idején, hónapokkal később, még lázasan és megilletődve részletezték a történteket, akikkel csak beszéltünk. Írók seregestül gyűltek össze a sírnál, Moszkvából is, távoli vidékekről is, hogy megadják a végső tisztességet méltánytalanul hosszú időn át hallgatásra kárhoztatott nagy társuknak. Különösen sok fiatal vonult ki, olyanok, akik legfeljebb pedig csak az ötvenes évek végétől juthattak Ahmatova verseihez. „Költőnek ő volt a legjelentősebb közöttünk” — ebben eléggé megegyeztek a vélemények. Más hangon — meglehetős ingerült fanyalgással — egyetlen helyen illették fülünk hallatára Ahmatovát, néhány idősebb hivatalbeli. Nem sokat tudtunk azelőtt Ahmatováról. Illetve egyet nagyon jól, azt, hogy „budoár-költő”. Zsdanov bélyegezte meg így, emlékezetes 1946-os bírálatában, fullánkosan ironizálva a „budoár és kápolna között föl-le száguldozó kisasszonyka poézisén”. Ez — különösen már az elhangzása idején — egyéni megállapításnak is felületes és tarthatatlan lett volna. Apellájának azonban nem volt helye vele szemben, és a röpke kijelentés következményeképpen a háború éveiben már szóhoz engedett költőasszony ismét évtizedes némaságra ítéltetett. A személyi kultusz nagy földomlásának kellett jönnie, hogy megint tudathasson magáról, és lassan-lassan elfoglalja megtisztelő helyét népe irodalmában és tudatunkban. Alaptalan volt Zsdanov ítélkezése? Nem, csak sommásan vulgarizáló, sőt még így is csak a kezdetekre, az indulás éveire vonatkozhatna. Nemesi udvarházak és módos városi polgárlakások világa... Számos támadó kritika olvasta ezt Ahmatova fejére. Költészete csakugyan ebben a világban gyökerezik. A vagyonos, művelt odesszai hajómérnök lánya, a kis Anna Gorenko (akkor még így hívták) Carszkoje Szelóban, a cári udvartartás fényének igézetében nő fel, nyarait a krími tengerparton tölti, majd amikor elvégzi a kievi egyetemen a jogot, és férjhez megy egy fiatal, jónevű költőhöz, Nyikolaj Gumiljovhoz, Pétervárra, előbb még nászút ürügyén (majd egy évre rá újra) végigbarangolják Franciaországot, Olaszországot, rokon törekvésű nyugati írókkal, művészekkel barátkoznak össze, például Modiglianival. Ebbe a zárt, ápolt, arisztokratikus és artisztikus világba nemigen törhetnek be a társadalmi bajok, azok valahol lenn, mélyen, messze kavarognak, a figyelem mohón és gáttalanul irányulhat tisztán szellemi impulzusok befogadására, az életet pedig betöltheti teljes egészében a szerelem. Ahmatova (költőként már anyja tatár vagy török eredetű nevét használja) másról sem ír eleinte, csak a szerelemről. Csak már nem a századfordulón uralomra került szimbolizmus elomló, sejtelmes formanyelvén, hanem keményen, csiszoltan, realista világossággal és finom, leplezetlen erotikával. (Hasonló törekvések jegyében szerve-