Kritika 6. (1968)
1968 / 11. szám - Hankiss Elemér: Kihez szól a vers?
4. De ne hangsúlyozzuk túl a jelentés e harmadik, kontemplatív aspektusának fontosságát. Állapítsuk meg mindössze azt, hogy a vers jelentésének, a már említett másik kettő mellett (Ja és Jb) van egy harmadik vetülete is: az a jelentés, vagy jelentés árnyalat, amelyet az olvasó nem megszólítottként s nem megszólítóként, hanem a kommunikációs folyamatot kívülről szemlélőként fog fel (Jc) . Lehetséges, hogy van valami meghatározott időbeli sorrend e három jelentésvetület tudomásulvételében, s hogy az olvasó előbb megszólítottként, majd megszólítóként s végül külső szemlélőként veszi tudomásul a verset, — de az igazán nagy versélményekben valószínűleg mindhárom jelen van, s az olvasó szüntelenül ide-odavált, villan e három aspektus, e három szemantikai pólus között, jóformán egyszerre élve át a verset megszólítottként, megszólítóként s külső szemlélőként. A vers és az olvasó e sajátos és komplex hármas viszonya (melyhez hasonlót a köznapi kommunikáció nem teremt, minthogy ott az ember vagy megszólítottként, vagy megszólítóként, vagy külső szemlélőként vesz részt a közlésfolyamatban) a végső forrása a vers sajátos, minden más közlésformától elütő jelentésmódjának, s egyik forrása lehet egyben a versből sugárzó költői-esztétikai élménynek is. 5. A vers jelentésének e „háromcsatornás” modellje segítségünkre lehet, esetleg egy sokat vitatott szemantikai s már-már esztétikai probléma megoldásában, igen sok elmélet van forgalomban arra vonatkozólag, hogy miben különbözik a műalkotás jelentése a köznyelvi üzenetek jelentésétől. Vannak, akik szerint e különbség abban áll, hogy az irodalmi jelsorban nem a pragmatikus felszólító, hanem a leíró-értékelő jelfunkció dominál. Mások szerint az irodalmi mű szemantikai sajátossága abban rejlik, hogy benne a jelek nem „insztrumentális jellegűek”, vagyis nem csupán eszközök egy üzenet továbbítására, hanem önmagukra irányítják a figyelmet s mintegy „önmagukat jelentik”.6 Megint mások úgy vélik, hogy az irodalmi mű szemantikája az emlékezésével, emlékképével rokon, mert nem tényleges, hanem csak érzelmigondolati, vagy ahogy ők mondják: szimbolikus tettre készteti az embert, — és így tovább.7 Nem firtatjuk e teóriák helyes vagy téves voltát, csupán megkérdezzük : az irodalmi műben a jeleknek miért nem pragmatikus felszólító hatása érvényesül? Miért irányítják az üzenet helyett önmagukra a figyelmet? Miért nem tényleges, hanem csak szimbolikus tettre, érzelmi-gondolati viszonyulásra késztetnek? E kérdésekre, tudjuk, több válasz lehetséges, mert az irodalmi műben egész sor mozzanat és mechanizmus szolgál arra, hogy megakadályozza a jelek pragmatikus, felszólító, insztrumentális jellegének az érvényrejutását. Hogy csak egyet említsünk a sok közül : az a tény, hogy a költői alkotásban a jelek sokszorosan több relációban állnak egymással, mint a köznyelvi szövegekben (nemcsak grammatikai-szintaktikai, hanem például poétikai, stilisztikai, ritmikai relációkban is), meggátolja őket abban, hogy túlságosan gyorsan és automatikusan közvetlen, egyértelmű kapcsolatot teremtsenek a megszólító és a megszólított, vagyis a költő és az olvasó között.8 0 +г | J. ] 1L > 12