Kritika 7. (1969)

1969 / 1. szám - Hankiss Elemér: Hamlet tenor-hangra

még nem jelenti föltétlenül azt, hogy Szokolaynak valóban sikerült a zene eszközeivel újrateremtenie Shakespeare Hamletiét, mert hiszen Ambroise Thomas ma már olyannyira esendőnek és „nem-shakespeare-inek” ítélt Яа/я/eí-operája is nagy sikert aratott annak idején Pesten, az 1885-i bemutatón, majd utána hosszú évtizedeken át; nem kevesebb mint 74-szer játszották, míg végül 1924-ben levették a műsorról. Ha a közönség nem is, a kritika — tudjuk — meglehetősen sok fenntartással fogad­ta Szokolay operáját, sőt, hangot adott annak a már-már hagyományos, bár vélemé­nyem szerint alaptalan gyanúnak, hogy a Hamlet teljesértékű zenei megfogalmazása lehetetlen. Úgy hiszem, épp Szokolay kísérlete bizonyítja, hogy ez az újrafogalmazás lehetséges. Szokolay zenéje igen is képes nyomonkövetni a tragédia minden érzelmi­gondolati rezdülését és villámlásait, képes a maga eszközeivel létrehozni bennünk azt a bonyolult „erőteret”, amelyet az eredeti tragédia megannyi disszonáns és harmóni­­nikus, egybecsengő s egymásba ütköző gondolata, érzelme, cselekvény-mozzanata hoz létre a színházi előadás nézőjében, s amelyet röviden Hamlet-élménynek szokás nevezni. Hangsúlyoznom kellett s kell azonban azt, sajnos, hogy az opera zenéje képes erre, s nem az opera egésze. Az opera szövegkönyve s dramaturgiai fölépítése ugyanis nemhogy érvényre juttatná, de kifejezetten zavarja s lerontja a zene sugározta hatást. A szövegkönyvnek épp az a végzetes hibája, amit a szerző legfőbb erényének tekint: hűsége, túlzott hűsége az eredeti szöveghez. Nem azt kifogásolom, természetesen, hogy Szokolay egyetlen szót sem írt bele Shakespeare szövegébe, hanem azt, hogy túlságosan keveset húzott ki belőle. Túlságosan is a shakespeare-i és az aranyjánosi szöveg bűvöletében élt s nem bízott saját zenéjének kifejező erejében. Mindent át akart menteni a dráma szövegéből, amit olvasóként szépnek, értékesnek, jellemzőnek érzett benne, s így végül olyan nagy mennyiségű nyelvi anyagot zsúfolt bele az operába, amelyet a zene már nem tudott asszimilálni, amely a zene önnön kifejező eszközeit már nem engedte érvényre jutni. A zenének alapvetően mások a törvényei, mint a költészetnek. Mások, mert a zene a költészetnél egyfelelől lassabban és nehezebben, másfelől viszont könnyebben és gyorsabban fejezi ki a kifejezendőket. Lassabban és nehezebben, mert jelei (a han­gok, hangsorok, dallamok, motívumok) jelentése nem előre meghatározott s nem egyértelmű, mint a nyelvi jeleké, s így többször meg kell szólaltatni, újra és újra meg kell ismételni őket ahhoz, hogy jelentésük kibontakozzék. Ha viszont a zeneszerző mindenáron lépést akar tartani a nyelvi jelekkel — amelyek, jelentésük evidens lévén gyorsan s többnyire ismétlés nélkül futnak előre —, akkor kénytelen-kelletlen le kell mondania a zenei jelek ismétléséről, kidolgozásáról, s végeredményben le kell mon­dania arról, hogy a zene sajátos jelentését érvényre juttassa. A jelentést így továbbra is a drámai szöveg sugározza, s a zene részben a szöveg megértését zavaró zörejjé, részben a szöveg jelentését időnként hangsúlyozó, árnyaló kísérőzenévé degradálódik. De a túlzottan hosszú szöveg nemcsak zavarja a zenei jelentés kibontakozását, hanem egyszerűen: fölösleges is. Fölöslegessé teszi az, hogy a zene, szemben a költé­szettel, nem egy-, hanem többszólamú, s így a költészetnél könnyebben és gyorsabban fejez ki komplex lélekállapotokat, élményeket. A költő ugyanis csak a különféle nyelvi jelek lineáris egymásután-kapcsolásával, hosszabb vagy rövidebb sorával fejezhet ki ilyen állapotokat, s e lineárisan futó nyelvi jelek, információk, élmény­mozzanatok csak az olvasó vagy néző tudatában rendeződnek egymás alá, rendeződ­nek egyidejűvé, összefüggő erőtérré: 4

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék