Kritika 8. (1970)
1970 / 4. szám - 1945-1970 – Vallomás, emlékezés, számvetés - Simonffy András: Az én háborúm
kozás, vagy ha úgy jobban tetszik : ellenállás, mert fekete volt az ördög és én megfogadtam, hogy ellene mondok az ördögnek ... Tudásunk átadhatatlan , amivé azóta érett bennem az akkori tapasztalás , ezért nem tehetek egyebet, csak arról számolhatok be, hogy mit érzett és gondolt az a hajdani, tizennyolc éves énem, aki mögött ott állt, mint minden tizennyolc éves mögött, „az angyal a karddal”. Hová lettél, hova levél, a lelkem ifjúsága. SIMONFFY ANDRÁS Az én háborúm Nem illene emlékeznem a háborúra: négyéves voltam, amikor véget ért. De emlékeim vannak róla, összefüggések nélküli, éles képek. Bombázásról, menekülésről, ausztriai lágerekről. Legtöbb pedig talán azokról, akiktől függtem: a felnőttekről. Szerettem volna óriásoknak megismerni őket, akiknek védőszárnyai alá bújhatok, de ezek a felnőttek megalázott, félelemmel és bizonytalansággal teli, kis ingóságaikat mentő, talán nálam is kiszolgáltatottabb felnőttek voltak. Sokáig nem tudtam megfogalmazni, mi volt az a máig visszajáró, máig felháborító legrosszabb, amit a háborúból — életem első benyomásaként — magammal hoztam. Most már sejtem, hogy az akkor, félig szinte még öntudatlanul zsigereimbe épült megalázottságérzet, a természetes közegnek megismert gyanakvás az. A világtörténelem még tiszta igazságérzetünkben sértett meg bennünket, akkori gyerekeket — ezt nehéz elfelejteni, értelemmel meghaladni. Egyetlen, természetes létformaként kínálta a háborút, sokunkat megfosztott attól, hogy később igazán érzékeljük és átérezzük a békét. Nekünk amúgy is elég kalandos sorsunk volt. Apám a Magyar Frontba tömörült katonai ellenállási mozgalom résztvevője volt. A nyilas hatalomátvétel szétszórta, árulás következtében kegyetlenül felszámolhatta a mozgalmat. Apámat is halálra ítélték. Sikerült megszöknie, felvette a kapcsolatot a bujkáló Tildy Zoltánnal, majd november 13-án reggel a Magyar Front megbízottjaként a Siófok melletti Gamásza pusztáról egy lopott német repülőgéppel Moszkvába repült, hogy a szovjet hadvezetéssel — csatlakozva a már kint levő küldöttségek munkájához — az új, demokratikus magyar kormány megalakításáról, a fegyverszünetről, illetve a még harcképes magyar csapattestek esetleges átállásáról tárgyaljon. December elején a nevezetessé vált debreceni vonattal tért vissza Magyarországra, majd a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés után Budapest felszabadítási harcaiban vett részt. Anyámat — a nyilasok megtorlásától tartva — Moszkvába is magával vitte, engem egyéves húgommal együtt leküldött Sopronba, nagyszüleinkhez. December elején érték Sopront az első szőnyegbombázások. Úgy hírlett, a németek még jelentős tartalékerőkkel rendelkeznek, s ezeket arra használják majd fel, hogy a német nyelvterület határain megállítsák a frontot. A hír aztán nem bizonyult igaznak, de sokan lehetségesnek tartották, hogy csakugyan így lesz, s ha így lesz, Sopronból — lévén Bécs közelében — nem marad meg egyetlen épület sem. Februártól kezdve menekült karavánok indultak végeérhetetlen sorban nyugat felé, Bajorországba, Hollandiába. Nagyszüleim is útra keltek velünk egy zsúfolt teherautó platóján, három zsáknyi ruhával, élelemmel. De húgom betegsége, kórházi ápolása miatt le kellett szakadniuk a csoporttól, csak Bischofs- 24