Kritika 9. (1971)
1971 / 1. szám - SZEMLE
görcsössé, nehézkessé teszi a filmet, mert az alkotók is igyekeznek a Lisztről fellelhető anekdoták vagy levelek bizonyítékát is beolvasztani a cselekménybe. Ezek azonban legtöbbször betétszerűek maradnak, magukon viselik a művészi általánosítás hiányának a bélyegét. Az általánosítás hiánya okozza a dialógusok banalitását is. A szerelmesek néha a sokat ostorozott slágerszövegek nívóján fogalmazzák meg az élet nagy kérdéseit. Még szerencse, hogy nagynevű és nagyszerű színészgárda vonult fel a koprodukciós film megformálásához. Külön ki kell emelnünk a quattrocento-szépségű Sengelaja játékát, aki egyéni adottságai és nemes mozgáskultúrája révén néha még a forgatókönyv egyenetlenségeit is feledtetni tudta. Sinkovits többet játszott el a szerepből, mint ami a szövegben állt. Nem az ő hibája, ha a forgatókönyv különálló epizódokra bomló képsorait önálló kis egységekként fogta fel és játszotta el. Monumentális és drága film a Szerelmi álmok, s a nézőknek tetszeni fog, mert színes, mert szélesvásznú, mert meghatóan „magyar” nemzeti büszkeségtől sugárzik és öntudatról árulkodik Mensáros „snájdig” rendőrtisztje, mert mégiscsak szép látványosság egy királlyá koronázás, ráadásul a Mátyás-templomban, mert Ferencsik igazán utánozhatatlanul elegáns precizitással és átéléssel tolmácsolja a „fausti ember” önvallomásának néhány taktusát a mai hallgatóságnak a Liszt nevét viselő zeneakadémián a bibircsókot is élethűen felragasztó Sinkovits Liszt halotti maszkja hátterében. Sokan megnézik majd a filmet, amely sokakhoz eljuttatja a 19. század nagy zeneszerzőjének nevét, életét és műveit. Remélhetjük, hogy sokan megszeretik majd nemcsak a Szerelmi álmokat, hanem a zeneszerző egész életművét is. És reménykedésünk közben csak azon töprengünk, mennyivel zavartalanabbá örülnénk, ha a három és fél órás muzsikáló képeskönyv helyett egy nagy művész életének és korának ellentmondásokkal teli képét kaptuk volna, s annak művészi ábrázolását, hogy mindez miképpen fejeződött ki alkotásaiban, a zenében.Apostol András Bernard Malamud A mesterember Az amerikai kritika — már A mesterember (The Fixer) megjelenése előtt is — a Faulkner utáni regény- és novellairodalom jelentős alakjai között tartotta számon Bernard Malamudot. Életrajzából kiderül, hogy hivatásos irodalmár, egyetemi előadó. A mesteremberig emelkedő pályáját csakis innen érthetjük meg. Malamud biztos esztétikai tájékozottsággal, jelentős irodalmi, kulturális, filozófiai ismeretanyag birtokában dolgozik. Korai művei elvont gondolatok alapjára épültek: a bűn, bűnhődés, megváltás probléma-háromszögében igyekezett a személyiség társadalmi elnyomorításának és önfelszabadítási lehetőségeinek kérdéseire választ keresni. Az erős és következetesen kidolgozott gondolati váz (filozófiai vitathatóságát — egyes esetekben — most figyelmen kívül hagyva) azonban sokszor mesterkéltté tette történeteinek vonalvezetését. Csak a legjobb novellái és — a magyarul is megjelent — A segéd kivétel. Ezekben Malamud írói ereje árnyalatok finom érzékeltetésén keresztül fontossá tudja tenni még a kevésbé fontos témákat is. Malamud világa az amerikai — és főleg New York-i — szegényebb zsidó rétegek életét mutatja be. Hiányoznak belőle a kemény képek, az érzelmi és gondolati robbanások. Malamud műveiben uralkodó a szürke szín, a sötét, a félhomály. A „nagy életből” kiszorított — sokszor a föld alá kényszerített — kisemberekről, csendes meghúzódókról, óvatos tapogatózókról szól. Talán legfontosabb gondja az otthontalanság érzése (amitől Tamási Áron Ábelje is a legjobban szenvedett Amerikában). A szegény bevándorlók csalódása nyilvánul meg ebben, akik a remélt Éden helyett sivár körülményeket, jólét helyett sanyarú megélhetést, kemény munkát találtak, s úgy érzik, minden kárpótlás nélkül vesztették el azt az emberi közösséget, amelyhez valaha tartoztak. A mesterember látszólag e képlet ellenpontja: az elveszett „otthont” mutatja be a maga meztelenségében. Azt az „otthont”, 53