Kritika 1. (1972)

1972 / 9. szám - Bajomi Lázár Endre: Lázadó szerzők a "Két Szamár"-ban

35 . M­ásik darabjuk, Az ember játékai, finom kis etűd: miként ébred önnön lehető­ségeinek, testi-szellemi rendeltetésének tudatára az ember. Magyar népmesék és népköltések alapján készült feldolgozásukból (Mesejáró Apró Já­nos a címe) annyi tehetség és annyi tisztaság árad a Népház nagy színpadáról, hogy a né­ző a játék múltán alig akar felállni a helyé­ről. Boszorkány, sárkány, nyúl, róka, király, királynő, erdei kaland, gyász, lakoma. Min­den egy helyen, bájos zsúfoltságban, önfeledt, tündéri játékban. Nehezen tudnám szétvá­lasztani, mennyi benne a naivság és a rafiné­ria. De nem is akarom szétválasztani, mert nem érdekel. Az eredmény a fontos: a Bá­nyász Színpad ezzel a játékkal új magyar színpadi művet alkotott. A műkedvelő színé­szek boldogan játszanak. A játék, persze, nem a boldogságuktól lesz jó, hanem a tehetségük­től — de a közérzetük is játszik a színpadon. Minha Klessnek csak egyetlen alapvető sza­bálya volna: mindent lehet, ami jó, semmit sem lehet, ami rossz. Ehhez tartják magukat. S ettől árad szét a nézőben az az öröm, amit a játszók a színpadon éreznek. Ha a fentiekből nem derül ki, hogy e mö­gött a produkciósor mögött, amelyről szól­tam, mennyi tanulás és mennyi munka van, csak szerencsétlenkedés volt, amit itt a ma­­gasztalásukra műveltem. Mindennap próba, öt-hat óra. Majdnem mindennap előadás. Könyvek. Kikérdezés. Kérdés-felelet. Művelt­ségi gyakorlatok, mozgásvizsgák. Semmi já­ték a játékon kívül, mert a játék komoly do­log; vidám játékhoz is szigorú fegyelem kell. Boldogan vállalja ez a húsz-harminc fiatal­ember, napi munka , könyvelés, laborató­riumi elemzés, műszaki rajzolás, mérnöki szá­mítás, űrlapok kitöltése, bolti eladás, tanári tevékenység, mozgalmi feladatok — után. Nem akarnak mást, mint egy városhoz szólni, annak néhány ezer nézőjét elszórakoztatni, felderíteni, megbúsítani. A tatabányai munkások színházba járnak hozzájuk. Kell nekik ez az együttes. Lehet-e jobb igazolása egy népszínház lé­tének? TAMÁS ISTVÁN Lázadó szerzők a »Két szamár«-ban A cím nem egészen helyes, mert ők maguk nem színpadi szerzőknek nevezik magukat, ha­nem „színházi íróknak”. Tömörülésük hivata­los nevében is ez szerepel: „Groupement des Écrivains de Théátre.” Mi ez? Különcködés? Mindenesetre már ebben is kiütközik az a harcos szándék, hogy elhatárolják magukat az auteur-öktől, hiszen ez a szó a bulvár diva­tos szerzőit idézi, a szivárványosan, de üresen csillogó ügyes iparosokat, akik a XIX. szá­zad második felében simán szikrázó sikam­lós szellemességeikkel oly buzgón szolgálták a bársonyzsöllyékbe huppant aranypolgárok emésztéssel egybekötött szórakozását. Termelők és kizsákmányolók A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy je­len legyek egy „történelmi” eseménynél. Fél­reértés ne essék, csak a színháztörténetre gon­dolok — bár meglehet, hogy a francia szín­ház változatos viszontagságai közepett ez is csak szalmalángnak bizonyul majd. A jövő majd eldönti, hogy valóban valami új indult-e el azon a szép nyári estén, amikor Guy Foissy barátom Volkswagenjén felkocogtunk a Mont­­martre-ra, hogy részt vegyünk az imént em­lített csoportosulás alakulóértekezletén, ame­lyet — ó, nomén, ó­omen! — a Clichy körúton levő „Két Szamár” nevű színház cirádás ter­mében tartottak. A frakkos kupléénekesek helyet szedett-vedett öltözetű, javarészt sza­kállas, olykor már-már hippiküllemű össze­esküvők foglalták el, akik belátták, hogy töb­­bé-kevésbé elszigetelt partizánkodással nem tudják megdönteni Bulvár-Baált, s „egység­ben az erő” jelszóval megalapították a Szín­padi Írók Tömörülését. A kezemben levő szerény röpcédula így foglalja össze célkitűzéseiket: „Néhány év óta egyre nő a szakadék a színházi anyagot ter­melők és kizsákmányolók közt (elnézést a stí­lusért, de a színházi kontestálók ezt a szán­dékosan göcsörtös irányt használják, hogy ez­zel is kifejezzék elkülönülésüket. — B. L. E.). Az egyik oldalon egyes színházi írók, akik a fennálló művelődési rendbe ütköznek, egyre inkább az új struktúrákat keresik; a másik oldalon az igazgatók, a rendezők és a kiadók, akik a kereskedelmi imperatívuszok és a po­litikai komformizmus foglyai, mind kevesebb olyan szöveget mutatnak be, illetve adnak ki, melyek eltérnek a korlátok közé szorított szab­ványoktól. Ezért érezték szükségét egyes szín­házi írók, hogy összefogjanak a színpad va­lamennyi más munkásával, aki társadalmunk mély átalakulását szeretné. E csoport minden­kit felhív, aki úgy gondolja, hogy a színház leleplezheti a mi világunk ellentmondásait, lépjen kapcsolatba vele, hogy közösen talál­juk meg a cselekvés eszközeit.” A sokszorosított cédulán harminc aláíró ne­vét olvastam. Megvallom, nem egy akadt köz­tük, akiről sose hallottam, pedig évtizedek óta elég szoros szálak fűznek a francia színház­hoz. De vannak világhírű aláírók is: például Marguerite Duras, akinek Gát a Csendes­óceánon című, harcosan lírai darabját öröm­mel fordítottam le tíz évvel ezelőtt (a Nap­hosszat a fákon és a Szerelmem, Hiroshima írónője azóta az egyik legbalosabb gauchiste lett...). Egyikük-másikuk — ha nem is ilyen hírneves — nálunk is szerepelt már színpa­don, rádióban, tévében, illetve megjelent a Modern Könyvtárban vagy a Nagyvilágban. Hogy egypár nevet is idézzek, ilyen például Gabriel Cousin, akinek az amerikai fajvédő­ket kipécéző Fekete operáját nálunk is ki­adták és játszották; ilyen még Georges Michel, akinek könyv alakban is megjelent Vasárnapi sétáját nagy sikerrel mutatta be a televízió, s akinek Agresszió című, félig rassznyel­­ven írt darabját volt szerencsém lefordítani (egyébként ő elnökölt ezen a montmartre-i konferencián); ilyen továbbá Victor Haim, aki épp most nyerte el az Ibsen-díjat és akinek a vietnami háború amerikai visszahatásáról szóló A keselyű című darabja magyarul is megjelent. Aláírta a kiáltványt természetesen Guy Foissy is, aki a „zendülők” egyik legro­konszenvesebb vitéze, s aki már többször sze­repelt a magyar rádióban, tévében és könyv­kiadásban. Meglepett viszont, hogy az aláírók közt ott láttam Romain Weingarten nevét, akit — mint a nálunk bemutatott A nyár is megmu­tatta — eddig inkább a tündéri szürrealizmus világtól elvonatkoztatott régiói vonzottak vagy Robert Pinget nevét, aki elsősorban pró­zaíró (Kalóz Grál című kisregénye itthon is sikert aratott), s aki mint drámaíró színtér nem nagy érdeklődést mutat a társadalmi konfliktusok iránt. A társaság tehát vegyes A fennálló tőkés rend, a fogyasztói „ideoló­gia” megkérdőjelezése azonban minden mű­vükön átsüt, még akkor is, ha nem a nyílt szembenállást vagy a harcos leleplezést feje­zik ki, hanem csak az elidegenült, magányos lélek szorongásait tükrözik. Antropomorfok és gyárosrablók Mindez, amit mondtam, eléggé elvont, s vég­eredményben nem a kiáltványok vagy a nyi­latkozatok számítanak, hanem a művek. Volt alkalmam e téren is néhány „szúrópróbát” ejteni. Az említett értekezletre ugyanis egy kelet-párizsi művelődési házból mentem Fois­­syval. Itt, az ún. Két Kapu Színházban, az Ifjú Színház Akcióhete keretében két darabot lát­hattam. Ezt a hetet is a lázadó szerzők rendez­ték, vitákkal, közös próbákkal egybekötve, egy másik tömörülés keretében, amelynek neve Ifjú Színházi Akció és harminc kísérletező társulatot tömörít. A kultúrház pőre termei­ben párizsi munkásszínjátszók és vidéki együttesek léptek fel s részben klasszikusokat alkalmaztak mai színre (elsősorban Moliére-t, akitől természetesen a Fösvényt kölcsönözték, hogy Fösvény and Co címmel harsány anti­kapitalista szatírát kerekítsenek belőle), rész­ben pedig mai színpadi pamfleteket mutattál­ be a függöny-, sőt színpadtalan hodályokban Az egyik darabot a Lotharingiai Népszín­ház előadásában láttam. Ez az igényes együt­tes tíz éve működik, a legszorosabb kontak­tusban a kelet-franciaországi dolgozókkal. Jacques Kraemer rendező maga írta A be­­vándoroltak című, tizenhét jelenetből álló szatírát, amelyben három remek színész több mint ötven szerepet játszva meséli el az ant­­ropomorf nevű fiktív nép kizsákmányolásá­nak történetét, őserdei felfedezésüktől kezd­ve az anyaországba szállításukon át egészen öntudatra ébredésükig. Természetesen az ant­ropomorfok a francia gazdaságban nagy sze­repet játszó négymillió bevándoroltat jelké­pezik, azt a „szubproletariátust”, amelyet oly gátlástalanul zsákmányolnak ki. A kis tár­sulatnak sikerült elkerülnie az ant naturaliz­must és az olcsó harsányságot, egyrészt az­zal, hogy nem az igazi bevándoroltakat viszi színre, hanem az allegorikus antropomorfo­­kat, másrészt azzal, hogy pantomimszerű sti­­lizáltsággal, vagy ahogyan ők mondják: „ex­presszív komikummal” operálva kerülnek minden goromba karikatúrát. A mű fő érde­kessége azonban az, hogy teljesen „decent­­rált”, azaz sohasem látjuk a színen­ sem a gyá­rost, sem magát az antropomorfot; minden szkeccs más színhelyen játszódik, de a tema­tikus és topografikus szétszórtságból a vé­ Guy Foissy: „Lesz még ünnep ’. — Autóbuszon rabolják el a gyárost. IKRITIKAI

Next