Kritika 1. (1972)
1972 / 9. szám - Bajomi Lázár Endre: Lázadó szerzők a "Két Szamár"-ban
35 . Másik darabjuk, Az ember játékai, finom kis etűd: miként ébred önnön lehetőségeinek, testi-szellemi rendeltetésének tudatára az ember. Magyar népmesék és népköltések alapján készült feldolgozásukból (Mesejáró Apró János a címe) annyi tehetség és annyi tisztaság árad a Népház nagy színpadáról, hogy a néző a játék múltán alig akar felállni a helyéről. Boszorkány, sárkány, nyúl, róka, király, királynő, erdei kaland, gyász, lakoma. Minden egy helyen, bájos zsúfoltságban, önfeledt, tündéri játékban. Nehezen tudnám szétválasztani, mennyi benne a naivság és a rafinéria. De nem is akarom szétválasztani, mert nem érdekel. Az eredmény a fontos: a Bányász Színpad ezzel a játékkal új magyar színpadi művet alkotott. A műkedvelő színészek boldogan játszanak. A játék, persze, nem a boldogságuktól lesz jó, hanem a tehetségüktől — de a közérzetük is játszik a színpadon. Minha Klessnek csak egyetlen alapvető szabálya volna: mindent lehet, ami jó, semmit sem lehet, ami rossz. Ehhez tartják magukat. S ettől árad szét a nézőben az az öröm, amit a játszók a színpadon éreznek. Ha a fentiekből nem derül ki, hogy e mögött a produkciósor mögött, amelyről szóltam, mennyi tanulás és mennyi munka van, csak szerencsétlenkedés volt, amit itt a magasztalásukra műveltem. Mindennap próba, öt-hat óra. Majdnem mindennap előadás. Könyvek. Kikérdezés. Kérdés-felelet. Műveltségi gyakorlatok, mozgásvizsgák. Semmi játék a játékon kívül, mert a játék komoly dolog; vidám játékhoz is szigorú fegyelem kell. Boldogan vállalja ez a húsz-harminc fiatalember, napi munka , könyvelés, laboratóriumi elemzés, műszaki rajzolás, mérnöki számítás, űrlapok kitöltése, bolti eladás, tanári tevékenység, mozgalmi feladatok — után. Nem akarnak mást, mint egy városhoz szólni, annak néhány ezer nézőjét elszórakoztatni, felderíteni, megbúsítani. A tatabányai munkások színházba járnak hozzájuk. Kell nekik ez az együttes. Lehet-e jobb igazolása egy népszínház létének? TAMÁS ISTVÁN Lázadó szerzők a »Két szamár«-ban A cím nem egészen helyes, mert ők maguk nem színpadi szerzőknek nevezik magukat, hanem „színházi íróknak”. Tömörülésük hivatalos nevében is ez szerepel: „Groupement des Écrivains de Théátre.” Mi ez? Különcködés? Mindenesetre már ebben is kiütközik az a harcos szándék, hogy elhatárolják magukat az auteur-öktől, hiszen ez a szó a bulvár divatos szerzőit idézi, a szivárványosan, de üresen csillogó ügyes iparosokat, akik a XIX. század második felében simán szikrázó sikamlós szellemességeikkel oly buzgón szolgálták a bársonyzsöllyékbe huppant aranypolgárok emésztéssel egybekötött szórakozását. Termelők és kizsákmányolók A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy jelen legyek egy „történelmi” eseménynél. Félreértés ne essék, csak a színháztörténetre gondolok — bár meglehet, hogy a francia színház változatos viszontagságai közepett ez is csak szalmalángnak bizonyul majd. A jövő majd eldönti, hogy valóban valami új indult-e el azon a szép nyári estén, amikor Guy Foissy barátom Volkswagenjén felkocogtunk a Montmartre-ra, hogy részt vegyünk az imént említett csoportosulás alakulóértekezletén, amelyet — ó, nomén, óomen! — a Clichy körúton levő „Két Szamár” nevű színház cirádás termében tartottak. A frakkos kupléénekesek helyet szedett-vedett öltözetű, javarészt szakállas, olykor már-már hippiküllemű összeesküvők foglalták el, akik belátták, hogy többé-kevésbé elszigetelt partizánkodással nem tudják megdönteni Bulvár-Baált, s „egységben az erő” jelszóval megalapították a Színpadi Írók Tömörülését. A kezemben levő szerény röpcédula így foglalja össze célkitűzéseiket: „Néhány év óta egyre nő a szakadék a színházi anyagot termelők és kizsákmányolók közt (elnézést a stílusért, de a színházi kontestálók ezt a szándékosan göcsörtös irányt használják, hogy ezzel is kifejezzék elkülönülésüket. — B. L. E.). Az egyik oldalon egyes színházi írók, akik a fennálló művelődési rendbe ütköznek, egyre inkább az új struktúrákat keresik; a másik oldalon az igazgatók, a rendezők és a kiadók, akik a kereskedelmi imperatívuszok és a politikai komformizmus foglyai, mind kevesebb olyan szöveget mutatnak be, illetve adnak ki, melyek eltérnek a korlátok közé szorított szabványoktól. Ezért érezték szükségét egyes színházi írók, hogy összefogjanak a színpad valamennyi más munkásával, aki társadalmunk mély átalakulását szeretné. E csoport mindenkit felhív, aki úgy gondolja, hogy a színház leleplezheti a mi világunk ellentmondásait, lépjen kapcsolatba vele, hogy közösen találjuk meg a cselekvés eszközeit.” A sokszorosított cédulán harminc aláíró nevét olvastam. Megvallom, nem egy akadt köztük, akiről sose hallottam, pedig évtizedek óta elég szoros szálak fűznek a francia színházhoz. De vannak világhírű aláírók is: például Marguerite Duras, akinek Gát a Csendesóceánon című, harcosan lírai darabját örömmel fordítottam le tíz évvel ezelőtt (a Naphosszat a fákon és a Szerelmem, Hiroshima írónője azóta az egyik legbalosabb gauchiste lett...). Egyikük-másikuk — ha nem is ilyen hírneves — nálunk is szerepelt már színpadon, rádióban, tévében, illetve megjelent a Modern Könyvtárban vagy a Nagyvilágban. Hogy egypár nevet is idézzek, ilyen például Gabriel Cousin, akinek az amerikai fajvédőket kipécéző Fekete operáját nálunk is kiadták és játszották; ilyen még Georges Michel, akinek könyv alakban is megjelent Vasárnapi sétáját nagy sikerrel mutatta be a televízió, s akinek Agresszió című, félig rassznyelven írt darabját volt szerencsém lefordítani (egyébként ő elnökölt ezen a montmartre-i konferencián); ilyen továbbá Victor Haim, aki épp most nyerte el az Ibsen-díjat és akinek a vietnami háború amerikai visszahatásáról szóló A keselyű című darabja magyarul is megjelent. Aláírta a kiáltványt természetesen Guy Foissy is, aki a „zendülők” egyik legrokonszenvesebb vitéze, s aki már többször szerepelt a magyar rádióban, tévében és könyvkiadásban. Meglepett viszont, hogy az aláírók közt ott láttam Romain Weingarten nevét, akit — mint a nálunk bemutatott A nyár is megmutatta — eddig inkább a tündéri szürrealizmus világtól elvonatkoztatott régiói vonzottak vagy Robert Pinget nevét, aki elsősorban prózaíró (Kalóz Grál című kisregénye itthon is sikert aratott), s aki mint drámaíró színtér nem nagy érdeklődést mutat a társadalmi konfliktusok iránt. A társaság tehát vegyes A fennálló tőkés rend, a fogyasztói „ideológia” megkérdőjelezése azonban minden művükön átsüt, még akkor is, ha nem a nyílt szembenállást vagy a harcos leleplezést fejezik ki, hanem csak az elidegenült, magányos lélek szorongásait tükrözik. Antropomorfok és gyárosrablók Mindez, amit mondtam, eléggé elvont, s végeredményben nem a kiáltványok vagy a nyilatkozatok számítanak, hanem a művek. Volt alkalmam e téren is néhány „szúrópróbát” ejteni. Az említett értekezletre ugyanis egy kelet-párizsi művelődési házból mentem Foissyval. Itt, az ún. Két Kapu Színházban, az Ifjú Színház Akcióhete keretében két darabot láthattam. Ezt a hetet is a lázadó szerzők rendezték, vitákkal, közös próbákkal egybekötve, egy másik tömörülés keretében, amelynek neve Ifjú Színházi Akció és harminc kísérletező társulatot tömörít. A kultúrház pőre termeiben párizsi munkásszínjátszók és vidéki együttesek léptek fel s részben klasszikusokat alkalmaztak mai színre (elsősorban Moliére-t, akitől természetesen a Fösvényt kölcsönözték, hogy Fösvény and Co címmel harsány antikapitalista szatírát kerekítsenek belőle), részben pedig mai színpadi pamfleteket mutattál be a függöny-, sőt színpadtalan hodályokban Az egyik darabot a Lotharingiai Népszínház előadásában láttam. Ez az igényes együttes tíz éve működik, a legszorosabb kontaktusban a kelet-franciaországi dolgozókkal. Jacques Kraemer rendező maga írta A bevándoroltak című, tizenhét jelenetből álló szatírát, amelyben három remek színész több mint ötven szerepet játszva meséli el az antropomorf nevű fiktív nép kizsákmányolásának történetét, őserdei felfedezésüktől kezdve az anyaországba szállításukon át egészen öntudatra ébredésükig. Természetesen az antropomorfok a francia gazdaságban nagy szerepet játszó négymillió bevándoroltat jelképezik, azt a „szubproletariátust”, amelyet oly gátlástalanul zsákmányolnak ki. A kis társulatnak sikerült elkerülnie az ant naturalizmust és az olcsó harsányságot, egyrészt azzal, hogy nem az igazi bevándoroltakat viszi színre, hanem az allegorikus antropomorfokat, másrészt azzal, hogy pantomimszerű stilizáltsággal, vagy ahogyan ők mondják: „expresszív komikummal” operálva kerülnek minden goromba karikatúrát. A mű fő érdekessége azonban az, hogy teljesen „decentrált”, azaz sohasem látjuk a színen sem a gyárost, sem magát az antropomorfot; minden szkeccs más színhelyen játszódik, de a tematikus és topografikus szétszórtságból a vé Guy Foissy: „Lesz még ünnep ’. — Autóbuszon rabolják el a gyárost. IKRITIKAI