Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - Sorok Petőfiről - Garai Gábor: Kalandom Bolond Istókkal - Gyurkó László: Petőfi, a lobogó

5 PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Ferenczy Béni: Petőfi Sándor. Gipsz, 1948. Petőfi Irodalmi Múzeum KRITIKA Kalandom Bolond Istókkal TŰNŐDŐ S KÉTKEDŐ SÓHAJJAL mon­dom: bárcsak a most érlelődő fiatal nemze­dék már az iskolából természetes és jóízű útravalóként vinné tovább magával Petőfi igaz ismeretét és szeretetét — s ne csak utó­lag (és esetlegesen) kelljen fölfedeznie benne a ma is korszerű, mindig új meg új meglepe­téseket szerző nagy költőt. Mert én még úgy voltam vele, hogy isko­láim végeztével kezdtem csak megszeretni őt. Pedig hajdani magyartanáraimra semmi­képp sem panaszkodhatom; csupán azért es­hetett ez így, mert Petőfi — különböző mó­don és formában — tizenkét éven át szünte­lenül kötelező tananyagunk volt. (Az akkor még épp csak ajánlott József Attilával an­nál mohóbb érdeklődéssel foglalkoztunk üres óráinkban is, s a tantervben nem is szereplő Radnóti, Illyés, Szabó Lőrinc költészetéről kidolgozott vázlatokkal — bár távol állt tő­lünk a túlbuzgalom — önként növeltük a ma­gyar irodalmi érettségi tételek számát.) Kései rácsodálkozásom Petőfire így sem törvényszerűen történt — inkább a véletlen műve volt. Egyszer meghallgattam Füst Mi­lán egyetemi előadását A négyökrös szekér­ről, s úgy éreztem, semmit sem tudok vagy mindent rosszul tudok. Aztán elolvastam Illyés Petőfi-könyvét , s az untig ismert versek és verssorok friss fényben kezdtek ragyogni, az újdonság cseppet sem kápráz­tató, inkább láttatóan tiszta tündöklésében. Talán ez a kissé megkésett találkozás ma­gyarázza, hogy Petőfi „fölfedezésének” izgal­ma máig sem csillapult bennem. Legutóbb — épp egy esztendővel ezelőtt — a Bolond Istók élesztette újjá. Gondolatban a Rádió — a Petőfi-évforduló tiszteletére szervezett — hangjátékpályázatára készülődtem. A pályá­zati feltételek nem határozták meg a témát, s én mégis, újra meg újra visszakanyarod­tam Petőfihez. Amikor már-már nekiláttam egy róla szóló hangjáték megírásához, szinte elébem állva kiáltott rám egy mondat a Bo­lond Istókból: „Míg az ember boldog nem volt, / Addig meg nem halhat.” Azonfelül, hogy az egész elbeszélő költe­mény önként kínálta magát a párbeszédes formában való újjáélesztésre, el kellett tű­nődnöm: micsoda hit lakik ebben a Bolond Istók-Petőfiben, micsoda — az élet igazságos­ságába vetett — páratlan hit! Mert hiszen, mi más is diktálhatna egy ilyen kategorikus, a költeményben többször visszatérő, az egész mű gondolati lényegét magába sűrítő monda­tot? És kicsoda egyáltalán ez a tréfás, kósza, garabonciás Istók — és üzen-e valamit a má­nak? Akkor láttam munkához, amikor — a ma­gam számára legalábbis — megfejtettem, mit üzen. Úgy érzem, azt ami a főhős különös egyéniségében szervesen összeszövődik: a hűség és a szabadságszeretet egységének tisz­ta erejét és varázsát. Istók az a boldogság­kereső ember, aki mások boldogságának szol­gálatára önként szegődött el, s aki e szolgá­latát korántsem aszketikus szigorral vagy gondterhelt nagyképűséggel, hanem könnye­dén és vidáman — az élet örömeit önmagá­tól sem megtagadva — teljesíti. Ezért mindig ott a helye, ahol vigaszra van szükség, ahol valakinek vissza kell adnia az élet szépsé­gébe, a boldogság lehetőségébe — sőt elke­rülhetetlen szükségszerűségébe — vetett hi­tet. Csak az volt a bökkenő, hogy a költemény végén Istók „konszolidálódik”, megnősülvén végleg otthonra talál, s többé el sem akar mozdulni a háztól, mondván, akkor volna igazán bolond, ha még egyszer nyakába venné PETŐFI A LOBOGÓ AKKOR IS, ha évszá­zada lobogtatják hamis eszmék, tévképzetek, bűnös elvek, csacska hitek, parlagi életek, szörnyű tévedések, alpári gondolatok nevé­ben. Mert Petőfi nem lobogója a világot Mucsá­­nak képzelő szánalmasoknak — de lobogója a szegény népet a világ homlokára író Bar­tók Bélának. Nem lobogója a Párizs emlőit szívó csecsemőknek — de lobogója a magyar ugart Párizzsal megtermékenyítő Ady Endré­nek. Nem lobogója a közhelyeket követelő ki­­aszottaknak — de lobogója a „közhelyekből” világformáló eszméket teremtő József Attilá­nak. Nem lobogója Petőfi a szavait imamalom­ként mormoló, elvein ásítozóknak. Nem lobo­gója a titokban Szabolcska Mihályt, nyilvá­nosan a Szent Világszabadságot szavalóknak. Nem lobogója a Petőfi-emlékbeszédeket pa­pirosról elhadaró, de Petőfi emlékét magán- és közéletben meggy­alázó­knak. Nem lobogója Petőfi azoknak, akiknek a lelke vitézsujtás, lobogó gatya, keménygallér, mű-topi, hivatal­nok-egyenruha. Akik Petőfi verslábait tanul­ják és tanítják, nem Petőfi szellemét. Akik a kihajtott nyakú ing ellen védelmezik a Ren­det. Akiknek az agyát és a szívét zsírpárna védelmezi minden gondolattól, indulattól, ér­zelemtől. Akik Petőfi agyát és szívét aktába írják, iktatják, lebélyegzik, nyilvántartásba veszik és rovatolják. Nem lobogója Petőfi azoknak, akik az egyenlőséget, szabadságot, testvériséget mellükre írják, de a kezüket nem veszik ki a zsebükből, nehogy bepiszkít­sák az egyenlőségért, szabadságért és testvé­riségért folyó mindennapos harcban. Nem lo­bogója Petőfi az ő lobogóját lengetőknek, akik, ha egy nap alatt nem jön el a Kánaán, horkantva árulást kiabálnak.­­ A lobogót, aki Petőfi, nem lehet félreérteni, csak félremagyarázni. Ez a lobogó félreért­hetetlen, mert egyszínű. Egyszínű, mely min­den színt magába foglal: a nemzetek lobo­góit, a földrészek lakóinak testszínét, vala­mennyi nép nyelvét, sajátosságait, minden ember gondolatát, érzelmeit." Petőfi lobogója egyszínű vörös, mint a gondolat forradalma, mint a szakadatlanul jobbra törekvők forra­dalma, mint a cselekvés forradalma, a szen­vedők forradalma, a barikádok forradalma, a megalázottak és megszomorítottak forradal­ma, az eszmék forradalma, a férfiak és a nők forradalma, az ünnepnapok forradalma, a mindennapok forradalma, az elnyomott nem­zetek forradalma, a kizsákmányolt osztályok forradalma, a tavasz forradalma, a vihar for­radalma, az éhezők forradalma, az emberi életre éhezők forradalma. Petőfi lobogója vö­rös, mint az örök tűz, mint a világ forra­dalma. MI ATYÁNK, PETŐFI SÁNDOR, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD. GYURKÓ LÁSZLÓ a világot. Igen ám, csakhogy Petőfi ezt a köl­teményt abban az időben írta, amikor az öreg Szendreyt ajánlatos volt arról meg­győznie, hogy megkapván Júlia kezét, a haj­dani vándorszínészből, az országot keresztül­­kasul becsavargó békétlen poétából jámbor, rendes, otthonülő férj válik. (S ki vehetné rossz néven a költőtől, ha szerelme szolgá­latában — kivált egy ilyen furfangos hősről szóló — meséjét úgy szövi, hogy a meggyőzés sikerüljön.) Ezért, úgy véltem (talán túl merészen, de ezt majd bírálóim döntik el), hívebb mara­dok Petőfi mondandójának lényegéhez, ha a történet befejezését megváltoztatom. Így tör­tént, hogy a hang­játékbeli Bolond Istók a lakodalom után elszaladt előlem meg az egész násznép elől. Utánaeredt az őszi ko­pár mezőn egy ördögszekérnek s — a szél kapta szárnyára vagy a föld nyelte el? — egyszerűen nyoma veszett. Nem örökre, persze. Hiszen szerelmes fiatal felesége is tudja, hogy visszatér. Mindig el­megy — ha útra szólítja valami benső pa­rancs — és mindig visszatér. Mert egyszerre hűséges és szabadságszerető. Aki sem boldog­sághozó — a csüggedés, a magány rabságá­ból szabadító — küldetéséről nem mondhat le hűségéért, de legközelebbi szeretteiről, sző­kébb családjáról, közösségéről sem tud s nem is akar lemondani — úgy általában, az em­beriség szolgálatáért. Akinek tiszta embersé­gében megvalósul, megtestesül a kettőzött csoda: harmóniában egyesül a látszólag ösz­­szeférhetetlen kétféle magatartás. Olyan gyö­nyörű harmóniában, amilyen Petőfi — szemé­lyiségétől elhódíthatatlan — költészetéből su­gárzik, úgy tetszik, elfogyhatatlanul. GARAI GÁBOR Petőfi a lobogó

Next