Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - Illyés Gyula: Vallomástöredékek Petőfiről

KRITIKA • * nagyjából föl tudta magának vázolni, hogy milyen lehetett Petőfi. Nagyon jól tudjuk, hogy Petőfit kinevették 48-ban a maga szélsőséges elveivel, prepozícióival. Ki akarta kiáltani a köztársaságot 48 nyarán! „Messianisztikusan” hitt a forradalomnak a bekövetkeztében, de ugyanezt a magyar kormány csak 49-ben fogadta el helyesnek. Mi innen visszanézve pedig azt mondjuk, ez lett volna az egyedüli út: vagy mindent, vagy semmit. (Ha egyszer elindult az akkori magyarság, igen helyesen és elkerülhetetlenül egy úton, Kossuthéknak az útján, ezt Petőfi világosan megérezte, hogy csak így kell csinálni.) A könyvemnek keletkezése különben roppant köznapi. Addig tisztviselő voltam, elbocsátottak az állásomból, kiszámítottam magamban, hogy ha viszszamegyek a tanyára és ott évente megírok egy könyvet, akkor megkeresek annyit, mint aem ott, azon a tanyán, roppant egyszerű körülmények között, de tökéletes szellemi függetlenségben, szükséges. Erről beszéltem Szabó Lőrinccel is, aki akkor az Est-lapoknál volt. Az Est-lapok vállalata kiadott valami jutalomkönyvet az előfizetőknek: Szabó Lőrinc proponálta — tekintve, hogy akkoriban az életrajzi regények elég divatosak voltak —, hogy ilyet írassanak velem Petőfiről. Le is mentem Gyántra, Ozora mellé, pontosan annyi forrásmunkával, amennyi egy irattáskába belefér. Hát így ültem én le ebbe a pusztába megírni ezt a könyvet. Amikor megírtam, megmutattam Szabó Lőrincnek, jó véleménye volt róla. Nézd, egy kicsit bajos lesz, mert az Est-lapok nem pontosan ezt a véleményt táplálják, amit te. Valóban visszautasították. Azonközben megmutattam Babitsnak is és Gellért Oszkárnak; ők azt mondták, akkor ki fogja adni a Nyugat. De hát fölmerült az, hogy nem kobozzák-e esetleg el? Át kellett ismét néznem, hogy hol vannak olyan pontok, amik a könyv megjelenhetőségét veszélyeztetik. Így jelent meg, azt kell mondanom, szerencsés időben; előző évben jelent meg ugyanis a Puszták népe; ez igen erős támadásokat hozott a fejemre, szinte a köztudatban volt, hogy amihez hozzányúlok, abban valami keményebb szókimondás is lehet; a könyvet tehát várakozás előzte meg, és ennek a várakozásnak, úgy látszik, meg is felelt. Petőfi egyszerű verseivel engem is meghódított, mint mindnyájunkat. Ahogyan eszmélődni kezdtem, akkor döbbentem rá arra a merész útra, amit ez a közvetlen, egyszerű, bájos költő számomra kínált. Magam is nagyon jól tudom, hogy mikor gimnáziumban megtanultuk a királyszeretetet, a király becsületét, megbecsülését, ezzel volt tele az egész ország. Aztán az ember Petőfi műveit lapozta, és egyszer csak arra bukkant, hogy Akasszátok föl a királyokat! A szívem már nyitott volt, mindnyájunk szíve nyitva volt Petőfire, hogy amit ez az ember mond, az igaz, az nekem való. Tehát amikor olyat mondott — változatlan elevenséggel —, ami ellentétben állt azzal, amit máshonnan hallottam, és választanom kellett: kinek van igaza? A hittantanárnak vagy a március 15-én is még szónokló önképzőköri tanárelnöknek, aki azt mondta, hogy a nemesség önként mondott le a jogáról és becsüljünk meg ma is mindenkit, aki fölöttünk áll, mert a jogunkat úgy nyertük, hogy lemondtak erről uraink, vagy pedig neki higgyek, ennek a kemény hangú és igen erőszakos véleményű embernek? Hát természetesen — mivel ez volt hozzám közelebb — Petőfinek hittem. Mi tökéletesen véljük ismerni Petőfit, de a saját kora nem ismerte föl a társadalmi-politikai erejét. Már Eötvös, a báró, igen nemesen és nagyon mélyrehatóan meghajtotta a szellemi élet lobogóját Petőfi előtt, de senki nem látta a kortársai közül, hogy ki is ez az ember. Mire lehetne ezt fölhasználni, ezt a hatalmas gyújtóerőt. Kivéve egy embert, azt, aki egy sorát nem olvashatta Petőfinek. A lengyel származású Bem, aki kitűnő politikus is volt, nemcsak kitűnő hadvezér, rögtön fölismerte, hogy ki lehet ez a Petőfi Sándor, és működtetni tudta az őköltői erejét közvetlenül, azaz a társadalmi harcokban, a hadszíntéren folyó harcokban is. És Petőfi boldogan ment el — hogy ezt a modern kifejezést mondjuk — propagandistájává Bemnek. Itt megint egy félreértést kell eloszlatnom. A művészek szívesen és boldogan dolgoznak rendelésre. Ehhez azonban három dolog kell, hogy egyetértsenek azzal, aki rendel, azzal, aki számára megy a rendelés és a saját lelkiismeretükkel. Ez a ritka eset volt Petőfi és Bem viszonyában, hogy Petőfi tökéletesen azonosította magát Bem hadicéljaival, a társadalmi gondolataival — tudjuk, hogy Bem azért nyerte meg az erdélyi hadjáratot, mert rögtön fölismerte a nemzetiségi problémát és a parasztság követeléseit. Tehát Petőfinek és Bemnek az együttdolgozása ideális együttdolgozása a szellem és a tett emberének. Petőfi élete tele van tragikus kanyarokkal, összeütközésekkel. Legtragikusabb összeütközése azonban a valósággal mégis az, amikor képviselőnek föllépett. Szellemileg a legnagyobb összeszikrázása az ő akaratának a valósággal kétségtelenül a képviselői megbukása. Az ország véleménye majdnem egy századig az volt, hogy íme Petőfi tévútra tért akkor, amikor a népet meg akarta közelíteni. Tehát a szellem emberének nem kell közvetlenül érintkeznie a néppel, mert ott csak csalódás várja; az alacsony tömeg, az értelmetlen plebs, vagy ahogy abban az időben mondták, a hírhedt popule részéről. Hogy lehet az, hogy ez az ember nem Coriolánusként viselkedik, hanem a meghurcoltatása után épp olyan emelt fővel vallja néppártinak magát, ahogyan ez után az eset után az ő hívei sem voltak néppártiak. Én, amikor kedves fölszólítást kaptam, hogy nem írnék-e Petőfiről színdarabot, erre a momentumra gondoltam, erről beszéltem már a veszprémi színház dramaturgjával is, hogy hogy lehetne ebben az össze-összeütközésiben ábrázolni Petőfinek éppen a néphez való hűségét? A darab nagyon kezdetleges formában van ebben a pillanatban, azt sem tudom, hogy meg tudom-e valóban csinálni, de a legtanulságosabb drámák egyike lehetne. És az ő hűségét — hogy ennek ellenére is a nép útján maradt meg — abban látom megmagyarázva, hogy a szellem embere változatlanul fölismeri még a nép rossz magatartásában is a népnek az igazát. Igen bonyolult drámai kibontás lenne, hogyha ez sikerül, de mondom, a feladatot látom csak még és nem a megoldásnak a lehetőségeit. Nem lebecsülendő kockázat, hogyha egy zseniális költői tehetség rendkívüli jellemmel társul. Nem kívánhatjuk azt, hogy minden nagy költő nagy ember is legyen. De ha ilyen mégis megtörténik — hogy valaki kitűnő, rendkívül nagy költő és rendkívüli ember is —, ez példát sugároz, vagyis azthagyja ránk, hogy ha magunkba fogadjuk mint művészt ezt az embert, akkor magunkba kell fogadnunk, mint jellemet is. Petőfinek a példája félelmetes és azt lehet mondani, hogy majdnem követhetetlen. Volt valami törvényszerűség abban, hogy az őszinteség, a szókimondás és a magával való azonosulás lépésein hogy jutott ő a csatatérre és a tömegsírba. A XIX. század az ő korában kezdte a költői mondandó tartozékának tekinteni az őszinteséget. Vagyis, hogy a költő mindig azt mondja, amit ő magában érez, azaz percenként kitárja az egész lelkületét. Petőfi ezt csinálta. Ezt tudta csinálni 26 éves koráig; ő maga is leírta: mondhatják rám, hogy nem voltam jó költő, de hogy tehemes ember voltam, vagyis igazi republikánus, vagyis igazi forradalmár, vagyis igazi társadalomjavító, azt nem fogja tőlem megtagadni az utókor. Így is lett. Szigorúan, konzekvensen, nem volt hajlandó a közéleti dolgokban hazudni, megmondta mindig keményen a véleményét. Ezzel rengeteg embert megsértett, rengeteg emberrel ellentétbe került, az élete egyre jobban, mint a sarokba szorított vadé, de onnan is még mindig a saját igazát mondja, és végül megy az utolsó küzdők sorába Bemhez — és megint, ismét mondom —, a tömegsír veszélyébe, amibe aztán a végzet bele is sodorta. Ennek ellenére, ennek az óriási követelménynek ellenére is csak azt tudom mondani, hogy nincs jogunk és nincs módunk eltávolítani Petőfi költői zsenialitásától a jellembeli zsenialitását.Vagyis tiszta embernek kell lenni, akkor vagyunk magunkkal békében, hogyha kimondjuk mindig az igazunkat, ez volt az ő vezérszólama, magammal akarok békében élni. Ezt mondhatjuk mi is: ha követni akarjuk, ha magunkba fogadjuk az ő költői értékeit és ajándékát, fogadjuk magunkba ezt az óriási erkölcsi követelményt is, hogy tudva, mit kíván az emberi mivoltunk, s hogyan kell viselkedni az életben a tisztességes, a jellemes embernek, saját magunkkal akarjunk békében élni. Úgy, hogy a bátorság, a szókimondás, a közösség iránti érzületnek a követése legyen a fő erkölcsi követelményünk. ILLYÉS GYULA PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Petőfi halála. Marastoni József litográfiája Lotz Károly rajza nyomán, 1863.