Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - "Lobogónk: Petőfi"? - beszélgetés Horváth Mártonnal

sággal szemben, viszont 1932-ben már a nemzeti harc és osztályharc egymást erősítő egységéről beszél és Petőfi helyét helyesen jelöli ki a forradalom plebejusai közt. 1936-ban írt cikkében megteszi a politika (és a történelmi valóság) diktálta döntő lépést, a nemzeti ellenállást és Petőfi példáját teszi első helyre — összekapcsolva a német fasizmus elleni harccal. Ugyanabban az évben jelent meg Illyés könyve, az első igazi, reális összefoglalás Petőfiről. — Mondhatjuk, hogy Illyés könyve és Révai cikke meghatározta az illegális párt Petőfi-képét? — Nemcsak a pártét, hanem az egész magyar baloldalét. A kettőt egyébként nehéz összehasonlítani, a cikket néhány ember ha ismerhette itthon, a könyv reveláció volt. Illyés nem beszélhetett nyíltan a német fasizmus elleni összefogásról, ahogy Révai tette, de — akkor így éreztük — ugyanezt fejezte ki, nem agitációval, hanem a művészet igazságával. Petőfit a nép nevelte magának, hogy költője és forradalmára legyen; életénél többet áldozott, meg nem írt műveit is. A Petőfi-képnek ez a határtalansága volt csak arányban a történelmi veszéllyel. Könnyű volt helyeselni, elfogadni, de nehéz volt személyes magatartássá változtatni, pedig a döntő ez volt. Petőfi példája szélesítette az antifasiszta összefogást, de — furcsa, amit mondok — a legnehezebb időkben korlátozta is. Elmondok erre egy példát. 1941-ben azt a megbízást kaptam, hogy a párt nevében tárgyaljak Szakasits Árpáddal az együttműködésről. Többször felkerestem a Népszava szerkesztőségében, a párt politikájának majd minden lényeges kérdésében elvben egyetértett, sejtette, hogy egy „kommunista sejt” dolgozik a szerkesztőségben. (Ezt persze cáfoltam.) Lehozta egyes cikkeinket, minden jól ment 1942 februárjáig. Akkor segítséget kértem a Petőfi-szobornál tervezett márciusi tüntetéshez, írasson róla a lapban, vagy ha ez lehetetlen a cenzúra miatt, a szociáldemokrata szervezetekben engedje propagálni. A szociáldemokrata jobboldal nyomására mereven elzárkózott, segítség helyett egy denunciáló cikk jelent meg a tüntetés előtt a Népszavában. Köztudott, hogy a Petőfi-tüntetés mégis sikerült, de a két párt hivatalos kapcsolatai két évre megszakadtak. A háború alatt a Petőfi-példa vállalása magatartást és tetteket jelentett. Petőfi-képünk egyszerre volt kisebb és nagyobb, mint amit Illyés remekműve mutatott. Egyoldalúak voltunk, a költő-agitátort és a katona-forradalmárt kerestük, akkor ez volt az élő Petőfi. Ha rá gondoltunk, nem azt kutattuk, hogy milyen volt az igazi arca. Azt kérdeztük, hogy milyenek vagyunk mi és milyenek a szövetségeseink? Erre a kérdésre ma sem tudok megnyugtató választ adni. Petőfi-képünk volt, de Petőfi-gyakorlatunk alig. Ha mást mondanék, nem a csillagot, hanem a sötétséget tagadnám le az éjszakai égről. Ez azonban már nem Petőfi, inkább József Attila témaköréhez tartozik. — Ha közbevethetnénk itt egy kérdést: milyen volt a hazai forradalmi munkásmozgalom képe akkor József Attiláról? — Ebben nem vagyok teljesen kompetens, mert 1934-től 40-ig és 42-től 44-ig börtönben voltam. Bálint György is bekerült egyszer rövid időre és elmondta, hogy a párt őt bízta meg, tolmácsolja a kommunisták tiszteletét, háláját és köszönetét a költőnek. József Attia könnyezett és azt felelte: késő. A valóság az volt, hogy a költészet iránt érdeklődő és a mozgalomban részt vevő munkások is csak kevéssé ismerték és ha hallották is a nevét, nem mindig a legjobb beállításban. Ezt onnan tudom, hogy az évek során több száz kommunista „fordult meg” a Margit körúti börtönben. A frontáttörés a költő halála után következett be, amikor az első két gyűjteményes verseskötet megjelent Cserépfalvinál. Akkor alakult ki József Attila költészetének széles munkástábora. A Margit körúti börtönben talán még előbb. Azt az előadást, amit 1945 tavaszán tartottam, sok évvel előbb részletesebben, sorozatban fejtettem ki a börtönben. Százan voltunk összezsúfolva egy zárkában, népfrontos közösség, kevés kommunista, a többség vagány. Soha nem felejtem el, ahogy a vagányok fogadták a Mama-verseket, és az ilyen sorokat: „vagányok lúdtalpú Attilája”. Ilyen környezetben próbáltam kifejteni, hogy Petőfi—Ady—József Attila jelenti a magyar költészet fő vonulatát, és azt is, hogy miben tér el a nagy proletárköltészet elődeitől. Akkor ez még nem volt közhely, sajnos közvetlenül a felszabadulás után sem. A párt emigrációból hazatért vezetői nem nagyon ismerték József Attila költészetét, még „fülükben maradt” az a kevéssé épületes vita, ami a költőről odakint folyt. Az első években még Révai értékelése is bizonytalan, időnként negatív volt ebben a kérdésben. Amilyen egységes volt a Petőfi-képünk, annyira különbözött a József Attila-értékelésünk. — Kérjük, tájékoztassa lapunk olvasóit a „Lobogónk, Petőfi” jelszó kialakulásának történetéről. — Ha történetről van szó, látom magamat kisgyerekkoromban — sajnos ez a monarchia utolsó éveire esett —, ahogy megyek kimosdatva az elemi iskola március idusa ünnepélyére, kezemben papírzászlócska Petőfi nevével, gomblyukamban kokárdás Petőfi-arckép, az 1942-es Pátzay-plakett előképe. De fordítsuk komolyra a szót. A „Lobogónk: Petőfi” jelszó egy ünnepi beszédemben hangzott el 1949 nyarán, a költő halálának századik évfordulóján. Kötetben megjelent cikkgyűjteményem címéül is ezt választottam, még ki sem kellett nyitni a könyvet azoknak, akik az elmúlt másfél évtized alatt ebben a jelszóban akarták megtalálni a párt dogmatikus és sematikus irodalompolitikájának legpregnánsabb kifejezését. Mielőtt erre válaszolnék, szeretnék valamit előrebocsátani. Azt az irodalompolitikát, aminek Révaival együtt vezetője voltam és teljes meggyőződéssel szolgáltam, elhibázottnak tartom. Nem azért élek ezzel a kategorikus kijelentéssel, mintha nem lettek volna munkánkban fontos pozitív vonások, hanem mert egyes időszakokban a hibák domináltak. Ennek személyi konzekvenciáit levontam és jelenségeit megpróbáltam — legalább részben — egy írásomban kifejteni. Térjünk vissza a vitatott jelszóra. Nem 49-ben született, hanem a fasizmus elleni harc idején. Hitler hatalomra jutása után Németh László egy folyóirat-alapítással kapcsolatban írt programatikus cikkében ezt így fejezte ki: „Magyar író akarsz lenni? A jelszó Petőfi.” De nem a jelszó filológiai múltja érdekes. — Mi tette aktuálissá 49-ben ennek a jelszónak a „kiadását” és főleg: mi volt a jelszó mögött? — Abban az időben minden irodalmi jelszavunk elsősorban politikai célt és tartalmat hordozott, tehát a „Lobogónk, Petőfi” jelszót is elsősorban a politikai oldaláról kell elemeznünk. A fordulat éve felvetette a honnan hová kérdését. A felszabadulás utáni első években a párt álláspontja — ezt Révai és Lukács többször kifejtette —, hogy a népi demokrácia a plebejus polgári forradalom állama. Rákosi viszont — persze csak belső használatra — a koalíciót a kettős hatalom időszakával hasonlította össze. Mindannyiunk elképzelését túlhaladta a sztálini meghatározás, mely 1948-ban jutott tudomásunkra, hogy a népi demokrácia proletárdiktatúra szovjet forma nélkül. Éles fordulat, mely váratlanul ért és nehéz helyzetet teremtett. Elvben két út volt elképzelhető. Egyik a demokratikus diktatúra, mint hosszú átmenet, támaszkodva a 45 utáni demokratikus vívmányokra és népi szervekre. A másik: támaszkodni az élcsapatra és erőhatalmi szervekre. A sztálini definíció azonban nem perspektívát, hanem befejezett tényt közölt, ez felelt meg a mi maximalizmusunknak is, ennek az útnak vágtunk neki. Ez 48-ban központi problémává tette a párt kérdését. Hatalmas tömegpártunk volt, mely nem teljesen a lenini elvek szerint épült. A koalíciós korszakban időnként választási tömegpárthoz hasonlított és a két munkáspárt egyesülése a döntő eredmények mellett belső ideológiai feszültséget okozott. A kispolgári tömegek egy része nem belépett, hanem dő 14 KRITIKA PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Berény Róbert: Petőfi mellképe, Olajfestmény, 1948