Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Illyés Gyula: Petőfi - Kulin Ferenc: Petőfi és Illyés
Illyés Gyula: Petőfi Illyés Petőfi-könyvének — hányadik? — kiadása jó alkalom, hogy rávilágítsunk a mű máig eleven jelentőségére. És ma sem érdektelen a válasz arra a kérdésre: hogyan fogadta a polgári-liberális, konzervatív és szocialista sajtó annak idején Illyés Gyula szemet nyitó, látóhatárt tágító művét. ILLYÉS GYULA PETŐFI-KÖNYVÉRŐL Nem egyedülálló jelenség az irodalom történetében, hogy egy költő ürügyén — száz év után is — ízlések, irányzatok és vélemények csapjanak össze. Különösen akkor nem, ha — mint Petőfi esetében is — rajongó barátok és esküdt ellenfelek évtizedekkel túlélik óriás kortársukat, s annak emlékét a maguk ítéleteivel örökítik az utókorra. Nem egyedülálló jelenség az irodalom történetében az sem, ha egy költő szimbólumává válik egy kornak, ha személyisége erkölcsi eszménnyé, eszmei hagyatéka pedig politikai programmá emelkedik. Különösen akkor nem, ha — mint Petőfi is — a költő e tettek embere, s ha még életében legendát sző alakja köré a változást sóvárgó képzelet. Megtörtént ez Balassival, Zrínyivel és Kölcseyvel is. De a legnagyobbakkal sem esett meg az a csoda, hogy majdnem egy évszázaddal haláluk után újjászülessenek. Petőfivel ez is megtörtént. Illyés támasztotta fel. Hogyan történhetett meg ez? Csak féligazságot mondunk, ha azt válaszoljuk: Illyést a nagy művészek kivételes átélőképessége segítette tökéletesen azonosulni Petőfivel. Féligazság ez, hisz éppen arra keressük a választ, miként lehetséges ilyen tökéletes azonosulás két költő — egyáltalán két ember — között, akik közé három emberöltő történelme ékelődött. Amit a nagy művész kivételes átélőképességének nevezünk, az csak feltétele, de nem oka ennek az azonosulásnak. A magyarázat mélyebben, a történelemben van. Amikor a kamaszodó Illyés ráeszmél az őt körülvevő valóságra, akkor ez a valóság — az első világháborúban vergődő Magyarország — annak a forradalomnak a folytatását érleli, amelyik Petőfivel együtt bukott el 1849- ben. A feudalizmusba erőszakkal visszafojtott társadalom polgári-demokratikus forradalmát. Sorsot, magatartást és világképet meghatározó végzet Illyés számára, hogy nem ennek a forradalmi erjedésnek a mámorító levegőjét, hanem egy újabb bukás torok- és ökölszorító fájdalmas ingerét vihette csak az életbe magával. De egyben Petőfivel való azonosulásának legmélyebb titka is ebben keresendő. Petőfi életének befejezetlenségét, erőszakos és tragikus pusztulását csak az az Illyés élhette olyan tökéletesen át, aki átélte már Petőfi ügyének a sorsát: a forradalom pátoszát, a nemzeti fenyegetettség szorongását s a bukás emberfeletti fájdalmát is. Nehéz pontosan megállapítani, hogy mikor történt az első „találkozásuk”. A gimnazista diák, aki 1918 őszén a levegőben is, sejtjeiben is érzi 1848 tavaszát: „... egy délután sürgősen, a sietségtől szinte pihegve harmincnyolc szakaszos ódát készített részben Petőfi szelleméhez, hogy támadjon új életre bennünk, részben a nemzethez, hogy legyen méltó”. És ugyanez az ősz támasztja fel A nép nevében költőjét Illyés lelkében olyan elemi erővel, ami az emlékeit idéző író szavain át is gátakat tudna szakítani. Érdemes idézni: ....... A népies Petőfi-kiadást akkor már szamárfülesre olvastam, gyanútlanul ütöttem fel hát akkoriban is egy este, előre készítgetve ínyemet a ritmusok édes ízeire... Most az első sorok után hirtelen fölkaptam a fejem, nyelvem megbénult... Amit eddig csak élveztem, most értettem. A betűk farkasszemet néztek velem: »Még kér a nép, most adjatok neki, / Vagy nem tudjátok mily szörnyű a nép...« — Már transzban olvastam. Mit transzban. Közönséges részegségben. Sziszegtem. »-Nem hallottátok Dózsa György hírét? / Izzó vastrónon őt elégetétek ... « — Az eladdig ködös fogalom, a nép, egyszeriben érzékelhető valóság lett. A vers megtelített valamivel, a lehető legnagyobb önteltséggel: saját magamat éreztem a népnek. A vers — teljesen indokolatlanul — olyan haragot öntött belém, hogy kitoltam alólam a széket, kimentem az udvarra. De ez sem csillapított le. Elindultam — mintegy az Úr szavára, akár a próféták —, elindultam hazulról..., hogy gyorsan átadjam valakinek a lázat...” Néhány évvel később, az ellenforradalmi terror idején a franciaországi emigrációban lobban újra lángra Petőfi tüze. Illyés adja a szikrát. Amikor a hivatalos Magyarország Párizsba küldi a szellemi reakció egyik vezéralakját, Pekár Gyulát, hogy nemzetközi nyilvánosság előtt sajátítsa ki a forradalom költőjét születésének 100. évfordulóján, az ünnepélyes hazudozást a hallgatóság soraiból felpattanó Illyés és néhány társának kiáltása zavarja meg. „Bitorlók!... Halottgyalázók... !” — Érezze a külföld is, hogy ez az ünnep — botrány. Ilyen előzmények után inkább csak életrajzi adaléknak s nem alkotáslélektani magyarázatnak fogható fel Illyésnek az az utalása, amelyben megélhetési gondjaival magyarázza Petőfi könyve születését. Igaz, ez a könyv több mint másfél évtizeddel a Tanácsköztársaság bukása után, 1936-ban készül el. S ez a másfél évtized új történelmi helyzetet teremt, s ami még fontosabb, lényegesen megváltoztatja Illyés történelemélményét, de írói-politikusi szerepét is. Ám éppen ez a változás viszi még közelebb Petőfihez. Egyre jobban elmélyülnek az ellentétek a népi írók és az „urbánusok” között, s Illyés emellett azt is érzi, hogy saját táborában is elszigetelődik. „A legnagyobb népi költő olyasmit írt le rólam: géppisztolyos politjuk, a legnagyobb proletárköltő, egykevitéz. Számot kellett vetnem, egyedül maradok, senki sem látja, amit én” — írja később ezekre az évekre emlékezve. S ez a helyzetállapot még akkor is sokat árul el a „Petőfi” lélektani hátteréről, ha a könyv írása évében még nem az események ténye, csak előérzete igazolja ezt az egyedülmaradást. Szellemi elődre, eszmetársra van szüksége, akinek a tekintélyével igazolhatja saját különvéleményét? Mert — tudjuk — a forradalomról, a népről, a nemzetről különvéleménye volt. Miért fordult Petőfihez? — Részben ezért. De van más oka is. Példára van szüksége, hogy erősítse magát: hogyan lehet néphez, nemzethez, forradalomhoz hűnek maradni, ha az ember csak kevesekkel marad együtt. S Petőfi a legnagyobb példa ebben is. De nemcsak a tenni akaró politikai indulat mozdítóját érzi Petőfiben. Mértéket, viszonyítási pontot érzékel benne művészreflexeivel is. Aranyról írott tanulmányában vallja, hogy sokáig az ő költészetéből is „csak azt szerette, ami benne Petőfi volt”, s Fazekas líráját, „kitűnő szemét”, „nagyszerű fülét” is azért dicséri, mert „legjobb verseiben ... mintha Petőfi közelgő hangját hallanánk”. Amikor a népdal törvényeit igyekszik feltárni, úgy látja, „Petőfi volt az egyetlen, aki sejtette a titkot”, máshol pedig a XX. század két óriása — Ady és Móricz — erejét magyarázza azzal, hogy „Petőfi névbe vetett hite” volt a „reménytartalékuk”. De ő maga számára is kimeríthetetlennek tűnik, ez az erőforrás. 1948-ban kibővítve adja ki Petőfi-könvét, a személyi kultusz éveiben pedig forgatókönyvet és filmregényt ír a „Két férfi”-ról. Petőfiről és Bemről. Rendelésre írta? Ez itt is mellékes körülmény. Ebben is történelem van. A szavak művészének a sóvárgása a tettek művészének a barátsága után. Újabb tíz év múlva újra kezébe veszi a „Petőfi”-t, hogy a magyarság múltját s a költő korát is felrajzolja az életmű hátterébe. A franciák felkérésére a külföldnek írta, de népszerű „történelemkönyv” lett itthon is. Szellemi jelenségét az anyáéból származtatni filozófusoknak is ritkán sikerül olyan megelőzően, ahogy Illyésnek sikerült Petőfi líráját „levezetni” a magyar történelemből. Ennyi — dióhéjban — Petőfi és Illyés kapcsolatának története. Nincs helyünk itt arra, hogy — akár csak vázlatosan is — számba vegyük Illyés valamennyi írását, amelyben Petőfiről nyilatkozik. Azt sem tehetjük meg, hogy beható vizsgálat tárgyává tegyük Petőfi-képét. Hogyan hatott a költő a költőre, miben rokon — egyedülállóan — kettőjük lírai világképe? Illyés formaösztöne, nyelve, logikája, stílusa milyen jegyeket őriz, elevenít fel és indít új életre a Petőfiéből? És másfelől: Mit jelent az ő könyve az évszázados Petőfi-hagyományban? Miben rokon és miben különbözik az ő Petőfije az Adyétól, a Babitsétól? Hogyan állja meg helyét az őáltala rajzolt pályakép a tudós Horváth János monográfiája mellett és ellen? Hogyan látták, hogyan értékelték a kortársak az ő felfogását? És végezetül: hogyan értékelhető ez a felfogás az azóta történt Petőfikutatások fényében? Milyen szemléleti kötések és milyen eltérések vannak a marxista irodalomtörténetírás Petőfi-koncepciója és az övé között? A kérdések felsorolásával sem törekedhetünk teljességre. Egy kérdésre mégis vissza kell térnünk. Arra, amit korábban úgy fogalmaztunk meg: hogyan történhetett Petőfi újjászületésének a csodája — s amit most így kell módosítanunk: Illyés Petőfi-élményének az életmű során változó, de az adott pillanatban minidig aktuális tartalmán túl mi az állandó eleme? A művészi megismerő- és felidézőkészség szerepét nem azért kisebbítettük, mintha lényegtelennek tartanánk. Tényként kell elfogadnunk azt is, hogy alkati rokonságuk is igen sokszálú. Vérmérsékletükben, ízlésükben s morális érzékenységükben is kimutatható. De bármilyen mennyiségű adattal támasztanánk is mindezt alá, csak annyit tennénk, mintha két testvért a külsejük után jellemeznénk, éppen azt hallgatva el, hogy egy anya méhéből származnak. Mert utaltunk már rá — Petőfit és Illyést a legmélyebben történelemélményük rokonsága kapcsolja egymáshoz. Utaltunk arra is, hogy a feudalizmusban megrekedt ország múlt századból örökölt feszültségei hogyan pattanhatták ki Illyésből Petőfi indulatait. De nem szóltunk még arról, mi táplálja ezt a vonzalmat, ezt a hasonulást, amióta a történelem feloldotta-oldja ezeket a feszültségeket. Miért nem tompult puszta kegyeletté Illyésben ebben az új helyzetben a nép és a forradalom költője iránti hűség? — Úgy véljük, azért, mert ennek a hűségnek Illyés népi elkötelezettségén túl a Petőfiével rokon nemzetfelfogása és magyarságtudata is magyarázata. Petőfi a nép demokratikus jogainak kivívásában, Illyés a szocialista forradalomban jelölte meg a nemzetté válás feltételét, s ebben látták mindketten az európaiság kritériumát is. Magyarságtudatuknak ez az alapja. De volt pillanat mindkettőjük életében, amikor a még kialakulatlan nemzet erőit az önvédelmi harc kötötte le. Petőfi életét vesztette ebben a küzdelemben. Illyésben a nemzeti fenyegetettség érzete egész életére kiható élménnyé erősödött, s a történelmileg kialakult egy anyanyelvű nemzet egységtudatának szenvedélyes ápolására ösztönözte. Amíg azonban Petőfi forradalmi verseinek egy része nacionalista uszításnak hat, ha nem látjuk, nem láttatjuk mögötte a konkrét történelmi indítékokat — Illyésnek a nemzettel, a magyarsággal kapcsolatos teoretikus igényű fejtegetései épp akkor kapnak az író legmélyebb szándékától alighanem idegen nacionalista felhangot, ha ismerjük annak a politikai környezetnek az akusztikáját, amelyben megfogalmazódtak. Tudjuk, megtanultuk: a félrehallás lehetősége veszélyes dolog. Nemcsak azért, mert mindig ki tudta és tudja használni a rosszindulat, de azért is, mert a kimondott szóért, a leírt gondolatért sem a kor, sem az írói szándék nem állhat jót. Az írástudókra maradt a felelősség, hogy a Petőfi és Illyés magyarságát ne lehessen félreérteni. Hogy azt értessék meg mindkettőből, ami a műveikben benne van. KULIN FERENC KRITIKA