Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - Illyés Gyula: Petőfi - Kulin Ferenc: Petőfi és Illyés

Illyés Gyula: Petőfi Illyés Petőfi-könyvének — hányadik? — kiadása jó al­kalom, hogy rávilágítsunk a mű máig eleven jelentőségére. És ma sem érdektelen a válasz arra a kérdésre: hogyan fogad­ta a polgári-liberális, konzer­vatív és szocialista sajtó an­nak idején Illyés Gyula szemet nyitó, látóhatárt tágító művét. ILLYÉS GYULA PETŐFI-KÖNYVÉRŐL N­em egyedülálló jelenség az irodalom tör­ténetében, hogy egy költő ürügyén — száz év után is — ízlések, irányzatok és vélemények csapjanak össze. Különösen ak­kor nem, ha — mint Petőfi esetében is — ra­jongó barátok és esküdt ellenfelek évtizedek­kel túlélik óriás kortársukat, s annak emlékét a maguk ítéleteivel örökítik az utókorra. Nem egyedülálló jelenség az irodalom törté­netében az sem, ha egy költő szimbólumává válik egy kornak, ha személyisége erkölcsi eszménnyé, eszmei hagyatéka pedig politikai programmá emelkedik. Különösen akkor nem, ha — mint Petőfi is — a költő e tettek em­bere, s ha még életében legendát sző alakja köré a változást sóvárgó képzelet. Megtörtént ez Balassival, Zrínyivel és Kölcseyvel is. De a legnagyobbakkal sem esett meg az a csoda, hogy majdnem egy évszázaddal haláluk után újjászülessenek. Petőfivel ez is megtörtént. Illyés támasztotta fel. Hogyan történhetett meg ez? Csak féligaz­ságot mondunk, ha azt válaszoljuk: Illyést a nagy művészek kivételes átélőképessége se­gítette tökéletesen azonosulni Petőfivel. Fél­igazság ez, hisz éppen arra keressük a vá­laszt, miként lehetséges ilyen tökéletes azo­nosulás két költő — egyáltalán két ember — között, akik közé három emberöltő történelme ékelődött. Amit a nagy művész kivételes át­élőképességének nevezünk, az csak feltétele, de nem oka ennek az azonosulásnak. A ma­gyarázat mélyebben, a történelemben van. Amikor a kamaszodó Illyés ráeszmél az őt körülvevő valóságra, akkor ez a valóság — az első világháborúban vergődő Magyaror­szág — annak a forradalomnak a folytatását érleli, amelyik Petőfivel együtt bukott el 1849- ben. A feudalizmusba erőszakkal visszafojtott társadalom polgári-demokratikus forradalmát. Sorsot, magatartást és világképet meghatá­rozó végzet Illyés számára, hogy nem ennek a forradalmi erjedésnek a mámorító levegőjét, hanem egy újabb bukás torok- és ökölszo­rító fájdalmas ingerét vihette csak az életbe magával. De egyben Petőfivel való azonosulá­sának legmélyebb titka is ebben keresendő. Petőfi életének befejezetlenségét, erőszakos és tragikus pusztulását csak az az Illyés élhette olyan tökéletesen át, aki átélte már Petőfi ügyének a sorsát: a forradalom pátoszát, a nemzeti fenyegetettség szorongását s a bukás emberfeletti fájdalmát is. Nehéz pontosan megállapítani, hogy mikor történt az első „találkozásuk”. A gimna­zista diák, aki 1918 őszén a levegőben is, sejt­jeiben is érzi 1848 tavaszát: „... egy délután sürgősen, a sietségtől szinte pihegve harminc­­nyolc szakaszos ódát készített részben Petőfi szelleméhez, hogy támadjon új életre ben­nünk, részben a nemzethez, hogy legyen mél­tó”. És ugyanez az ősz támasztja fel A nép nevében költőjét Illyés lelkében olyan elemi erővel, ami az emlékeit idéző író szavain át is gátakat tudna szakítani. Érdemes idézni: ....... A népies Petőfi-kiadást akkor már sza­márfülesre olvastam, gyanútlanul ütöttem fel hát akkoriban is egy este, előre készítgetve ínyemet a ritmusok édes ízeire... Most az első sorok után hirtelen fölkaptam a fejem, nyelvem megbénult... Amit eddig csak élvez­tem, most értettem. A betűk farkasszemet néztek velem: »­Még kér a nép, most adjatok neki, / Vagy nem tudjátok mily szörnyű a nép...« — Már transzban olvastam. Mit transzban. Közönséges részegségben. Sziszeg­tem. »-Nem hallottátok Dózsa György hírét? / Izzó vastrónon őt elégetétek ... « — Az elad­dig ködös fogalom, a nép, egyszeriben érzékel­hető valóság lett. A vers megtelített valamivel, a lehető legnagyobb önteltséggel: saját maga­mat éreztem a népnek. A vers — teljesen in­dokolatlanul — olyan haragot öntött belém, hogy kitoltam alólam a széket, kimentem az udvarra. De ez sem csillapított le. Elindultam — mintegy az Úr szavára, akár a próféták —, elindultam hazulról..., hogy gyorsan át­adjam valakinek a lázat...” Néhány évvel ké­sőbb, az ellenforradalmi terror idején a fran­ciaországi emigrációban lobban újra lángra Petőfi tüze. Illyés adja a szikrát. Amikor a hi­vatalos Magyarország Párizsba küldi a szelle­mi reakció egyik vezéralakját, Pekár Gyulát, hogy nemzetközi nyilvánosság előtt sajátítsa ki a forradalom költőjét születésének 100. év­fordulóján, az ünnepélyes hazudozást a hall­gatóság soraiból felpattanó Illyés és néhány társának kiáltása zavarja meg. „Bitorlók!... Halottgyalázók... !” — Érezze a külföld is, hogy ez az ünnep — botrány. I­lyen előzmények után inkább csak életrajzi adaléknak s nem alkotáslélektani magyará­zatnak fogható fel Illyésnek az az utalása, amelyben megélhetési gondjaival magyarázza Petőfi­ könyve születését. Igaz, ez a könyv több mint másfél évtizeddel a Tanácsköztársaság bukása után, 1936-ban készül el. S ez a másfél évtized új történelmi helyzetet teremt, s ami még fontosabb, lényegesen megváltoztatja Illyés történelemélményét, de írói-politikusi szerepét is. Ám éppen ez a változás viszi még közelebb Petőfihez. Egyre jobban elmélyülnek az ellentétek a népi írók és az „urbánusok” között, s Illyés emellett azt is érzi, hogy saját táborában is elszigetelődik. „A legnagyobb népi költő olyasmit írt le rólam: géppisztolyos politjuk, a legnagyobb proletárköltő, egyke­vitéz. Számot kellett vetnem, egyedül mara­dok, senki sem látja, amit én” — írja később ezekre az évekre emlékezve. S ez a helyzet­állapot még akkor is sokat árul el a „Petőfi” lélektani hátteréről, ha a könyv írása évében még nem az események ténye, csak előérzete igazolja ezt az egyedülmaradást. Szellemi elődre, eszmetársra van szüksége, akinek a te­kintélyével igazolhatja saját különvélemé­nyét? Mert — tudjuk — a forradalomról, a népről, a nemzetről különvéleménye volt. Miért fordult Petőfihez? — Részben ezért. De van más oka is. Példára van szüksége, hogy erősítse magát: hogyan lehet néphez, nem­zethez, forradalomhoz hűnek maradni, ha az ember csak kevesekkel marad együtt. S Petőfi a legnagyobb példa ebben is. De nemcsak a tenni akaró politikai indulat mozdítóját érzi Petőfiben. Mértéket, viszonyítási pontot érzé­kel benne művészreflexeivel is. Aranyról írott tanulmányában vallja, hogy sokáig az ő költé­szetéből is „csak azt szerette, ami benne Pe­tőfi volt”, s Fazekas líráját, „kitűnő szemét”, „nagyszerű fülét” is azért dicséri, mert „legjobb verseiben ... mintha Petőfi közelgő hangját hallanánk”. Amikor a népdal törvé­nyeit igyekszik feltárni, úgy látja, „Petőfi volt az egyetlen, aki sejtette a titkot”, máshol pedig a XX. század két óriása — Ady és Mó­ricz — erejét magyarázza azzal, hogy „Petőfi névbe vetett hite” volt a „reménytartalékuk”. De ő maga számára is kimeríthetetlennek tű­nik, ez az erőforrás. 1948-ban kibővítve adja ki Petőfi-könvét, a személyi kultusz éveiben pedig forgatókönyvet és filmregényt ír a „Két férfi”-ról. Petőfiről és Bemről. Rendelésre írta? Ez itt is mellékes körülmény. Ebben is történelem van. A szavak művészének a sóvár­gása a tettek művészének a barátsága után. Újabb tíz év múlva újra kezébe veszi a „Pe­tőfi”-t, hogy a magyarság múltját s a költő ko­rát is felrajzolja az életmű hátterébe. A fran­ciák felkérésére a külföldnek írta, de nép­szerű „történelemkönyv” lett itthon is. Szel­lemi jelenségét az anyáéból származtatni filo­zófusoknak is ritkán sikerül olyan megelő­­zően, ahogy Illyésnek sikerült Petőfi líráját „levezetni” a magyar történelemből. E­nnyi — dióhéjban — Petőfi és Illyés kapcsolatának története. Nincs helyünk itt arra, hogy — akár csak vázlatosan is — számba vegyük Illyés valamennyi írását, amelyben Petőfiről nyilatkozik. Azt sem tehet­jük meg, hogy beható vizsgálat tárgyává te­gyük Petőfi-képét. Hogyan hatott a költő a költőre, miben rokon — egyedülállóan — ket­tőjük lírai világképe? Illyés formaösztöne, nyelve, logikája, stílusa milyen jegyeket őriz, elevenít fel és indít új életre a Petőfiéből? És másfelől: Mit jelent az ő könyve az év­százados Petőfi-hagyományban? Miben ro­kon és miben különbözik az ő Petőfije az Adyétól, a Babitsétól? Hogyan állja meg he­lyét az őáltala rajzolt pályakép a tudós Hor­váth János monográfiája mellett és ellen? Hogyan látták, hogyan értékelték a kortársak az ő felfogását? És végezetül: hogyan értékel­hető ez a felfogás az azóta történt Petőfi­­kutatások fényében? Milyen szemléleti köté­sek és milyen eltérések vannak a marxista irodalomtörténetírás Petőfi-koncepciója és az övé között? A kérdések felsorolásával sem tö­rekedhetünk teljességre. Egy kérdésre mégis vissza kell térnünk. Arra, amit korábban úgy fogalmaztunk meg: hogyan történhetett Petőfi újjászületésének a csodája — s amit most így kell módosítanunk: Illyés Petőfi-élményének az életmű során változó, de az adott pillanat­ban minidig aktuális tartalmán túl mi az ál­landó eleme? A művészi megismerő- és fel­idézőkészség szerepét nem azért kisebbítettük, mintha lényegtelennek tartanánk. Tényként kell elfogadnunk azt is, hogy alkati rokonsá­guk is igen sokszálú. Vérmérsékletükben, íz­lésükben s morális érzékenységükben is kimu­tatható. De bármilyen mennyiségű adattal tá­masztanánk is mindezt alá, csak annyit ten­nénk, mintha két testvért a külsejük után jel­lemeznénk, éppen azt hallgatva el, hogy egy anya méhéből származnak. Mert utaltunk már rá — Petőfit és Illyést a legmélyebben törté­nelemélményük rokonsága kapcsolja egymás­hoz. Utaltunk arra is, hogy a feudalizmusban megrekedt ország múlt századból örökölt fe­szültségei hogyan pattanhatták ki Illyésből Pe­tőfi indulatait. De nem szóltunk még arról, mi táplálja ezt a vonzalmat, ezt a hasonulást, ami­óta a történelem feloldotta-oldja ezeket a feszültségeket. Miért nem tompult puszta ke­gyeletté Illyésben ebben az új helyzetben a nép és a forradalom költője iránti hűség? — Úgy véljük, azért, mert ennek a hűségnek Illyés népi elkötelezettségén túl a Petőfiével rokon nemzetfelfogása és magyarságtudata is magyarázata. Petőfi a nép demokratikus jo­gainak kivívásában, Illyés a szocialista for­radalomban jelölte meg a nemzetté válás fel­tételét, s ebben látták mindketten az euró­paiság kritériumát is. Magyarságtudatuknak ez az alapja. De volt pillanat mindkettőjük életében, amikor a még kialakulatlan nem­zet erőit az­ önvédelmi harc kötötte le. Petőfi életét vesztette ebben a küzdelemben. Illyés­ben a nemzeti fenyegetettség érzete egész éle­tére kiható élménnyé erősödött, s a történel­mileg kialakult egy anyanyelvű nemzet egy­ségtudatának szenvedélyes ápolására ösztö­nözte. Amíg azonban Petőfi forradalmi ver­seinek egy része nacionalista uszításnak hat, ha nem látjuk, nem láttatjuk mögötte a konkrét történelmi indítékokat — Illyésnek a nemzettel, a magyarsággal kapcsolatos teoretikus igényű fejtegetései épp akkor kapnak az író legmélyebb szándékától alighanem idegen nacionalista felhangot, ha ismerjük annak a politikai környezetnek az akusztikáját, amelyben megfogalmazódtak. Tudjuk, megtanultuk: a félrehallás lehetősége veszélyes dolog. Nemcsak azért, mert mindig ki tudta és tudja használni a rosszindulat, de azért is, mert a kimondott szóért, a leírt gon­dolatért sem a kor, sem az írói szándék nem állhat jót. Az írástudókra maradt a felelős­ség, hogy a Petőfi és Illyés magyarságát ne lehessen félreérteni. Hogy azt értessék meg mindkettőből, ami a műveikben benne van. KULIN FERENC KRITIKA

Next