Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Kiss József: Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez
fejlődés szintjéhez való felzárkózás igényével igyekeztek átalakítani. Az utóbbi szempontból bekövetkező változások új és kedvező egyetemes erőforrásaira utalnak Jordáky Lajos és D. Zöldhegyi Zsuzsa,Radó György tanulmányai. Szimbolikus, ahogy a fasizmus előretörésének egyre fenyegetőbbé váló árnyékában a kolozsvári román és magyar munkásság 1939. július 30-i közös Petőfiünnepélyén — Mihail Surdu szavaival — „Petőfi példája kell útmutatóul, és egyben buzdításul szolgáljon a jövőben egymás megértésében és a békés együttélésben”. S afelett sem lehet egyszerű irodalomtörténeti tényként napirendre térni, hogy az első világnyelv, amely Petőfit az egész emberiség felé közvetítette, az orosz volt. 1925-ben a Proletárírók Nemzetközi Hivatala gondozásában Moszkvában jelent meg ugyanis Lunacsarszkij válogatásában, Petőfi életrajzával az az orosz nyelvű Petőfi-válogatás, amely — anélkül, hogy Petőfi magyarságát kétségbe vonta, volna — nem ok nélkül állapította meg: „A nemzetközi proletárköltészet előfutárai között Petőfi csillaga ragyog a legfényesebben.” A kötet imént említett írásainak sorában Pándi Pál Révai József Petőfi-képéhez című tanulmányában idézi Révai kéziratos Petőfijegyzeteiből a következő megállapítást: „Egyéni teljességre törekvés nélkül a politikai harcban való részvétel nem ér semmit. Az ember »önzésből« is rajong a szabadságért; saját lényét akarja gazdagabbá, szebbé stb. tenni azzal, hogy az egész életet széppé teszi.” Ha napjaink humanizmusának, a teljes emberré válásnak erre a nagyon is időszerű követelményére gondolunk, óhatatlanul adódik a következtetés: nincs is olyan nagy különbség azok szándékai között, akik Petőfi előtt és után a történelmileg adott körülmények között, bármilyen nyelven is beszéltek, az elnyomás bármelyik (társadalmi, nemzeti, nemzetiségi, faji) formája ellen küzdöttek. (Mellesleg: ennek a követelménynek az elhalványulását érezzük a kötet néhány, Vörösmartyval és a Márciusi Fronttal kapcsolatos szűkkeblű kritikai megállapításában.) Minthogy Petőfi az egyetemes forradalmi látókörének alapján nemcsak a magyarság történelmileg adott felszabadulásának, hanem minden kelet-európai nép teljes emberré válásának folyamatát is ösztönözte, a szellemi rokonság megismerésének s tudatossá válásának arányában Kelet-Európa szocializmust építő népei is egyre jobban a szívükbe zárják. A magyarság egyetemes szintű képviselői ugyanis sohasem szétválasztanak, hanem mindig összekötnek, mint ahogy az egyetemesség követelményei sem uniformizálnak, hanem az egyediségnek azokat a vonásait erősítik, amelyek a közös érdekeket gazdagíthatják. Az egész mindig a sajátos részekből áll össze, miként a különböző élénk színek összhatásából az idő s a korok múlását túlélő festmény. Ezen a ponton nem hallgathatjuk el azt a hiányérzetünket, hogy magyarság és egyetemesség egyik sajátos összekötő láncszemének, a kelet-európaiságnak a feltárásában (Petőfi és a forradalmi román demokraták, a magyar és az orosz, szlovák stb. felvilágosodás eszméinek rokonvonásai, eltérései, esetleges direkt vagy általános kölcsönhatásai, Nagy István, Balogh Edgár, Fábry Zoltán, Sinkó Ervin Petőfi-képe, hogy csak néhány kézenfekvő témát érintsünk) a kötet nem használt ki minden lehetőséget. De ne legyünk telhetetlenek. A kötet szerkesztőinek jóvoltából az olvadás ezen a téren is elkezdődött, és egy nagyon gazdag, új anyagokat is feltáró, igényesen megformált tanulmányokból álló gyűjteménynek a jóvoltából újra közelebb kerültünk a Szerb Antal által megfogalmazott igazságnak a megértéséhez: „Az európéner magyarnak nemcsak hogy nem kell magyar voltától elfordulnia, hanem ellenkezőleg: az irodalomtörténet (jelen esetben Petőfi) megtanítja arra a legnagyobb magyar hagyományra, hogy nálunk mindig a leginkább európaiak voltak a leginkább magyarok. A külföldieskedés, éppúgy, mint a magyarkodás, nálunk mindig a félműveltek és tudatlanok attitűdje volt.” (Kossuth) csatári daniel KRITIKA Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez Egyre szaporodó Petőfi-jubileumi kiadványaink között különleges helyet foglal el a közelmúltban elhunyt szerző tanulmányainak gyűjteménye. A szó legeredetibb értelmében vett „kutató”munka eredményei ezek: legfőbb értékük és újdonságuk az a hallatlan mennyiségű, hiteles levéltári anyag és adattömeg, amelyet két évtizedes szívós és rendszeres erőfeszítéssel Mezőfi tárt fel a Petőfi-irodalom számára és tett közzé 1957-től 1971-ig kisebb-nagyobb, tudományos vagy ismeretterjesztő dolgozatok, cikkek formájában. Első fellépése Petőfi szülőhelyének kérdéséhez kapcsolódott: hatalmas bizonyítóapparátus birtokában Kiskunfélegyháza nevében perújrafelvételt követelt, s az 1950-es évek vége felé HatvanyLajossal és Dienes Andrással éles polémiákat vívott. A kérdés történetét és a maga álláspontját több száz oldalas (ma is kéziratban levő) vitatanulmányban foglalta össze, illetve fejtette ki. (Ennek folyóiratcikkbe sűrített lényegét tartalmazza a kötetben közölt, Az évszázados per alapja és tényei című dolgozat.) Annak idején sokan úgy vélték, hogy feleslegesen pazarolt erre a kérdésre annyi energiát, amennyiből egy kandidátusi disszertációra is futotta volna. Ma azt kell mondanunk: érdemes volt! Nemcsak részeredményei, melléktermékei, érdekes és jellemző leleplezései, tudomány- és kultúrtörténeti tanulságai, meggondolkoztató érvei folytán (amelyek megingatták, de alapjaiban mégsem rázhatták meg a kiskőrösi álláspontot), hanem — és talán elsősorban — azért, mert Mezősi ezután úgyszólván foglya maradt a Petőfi-biográfiának: vizsgálódásait fokozatosan kiterjesztette a költő pályafutása egészére. Alig van Petőfi életének és alkotó tevékenységének olyan szakasza, melynek tudományos rekonstruálásához lényeges vonásokkal ne járult volna hozzá. A szülőhely kérdésétől szinte csak egy lépést kellett tennie a másik témáig, amely aztán élete végéig foglalkoztatta. Petőfi apja anyagi helyzetének, kezdetben sikeres és egyre kiterjedtebb vállalkozásainak, majd fokozódó nehézségeinek, 1838. évi bukásának s a szülők ezt követő tengődésének, illetve teljes elszegényedésének változatos és tanulságos történetéig. Mezősi Petrovics István üzleti tevékenységének sok száz egykorú emlékét ásta elő a vidéki archívumok mélyéről: magyar, latin és német nyelvű akták, szerződések, adóslevelek, kötelezvények, számadások, peres iratok tömegét ismertette, tette közzé vagy készítette elő kiadásra (a Petrovics család iratai nagyszabású okmánytárának közreadását tervezte). Mezősi tanulmányaiból, melyeknek nagy részét a most kiadott kötet is tartalmazza. Petőfi szülei dolgos, küzdelmes, megpróbáltatásokkal teli életének szinte hézagtalan képét kapják 1818-ban Aszódon kötött házasságuktól kezdve 1849 tavaszán bekövetkezett halálukig. Egyes szakaszokat, amelyek a költő életéhez közvetlenül kapcsolódnak, a szerző önálló Petőfi-biográfiai fejezetekként dolgozott ki (Petőfi Dunavecsén, Szalkszentmárton Petőfi életében és költészetében, Petőfi Dömsödön), ezekben egy leendő nagy tudományos Petőfi-életrajz félig kész részletei állnak előttünk. Mezősi mindeddig jórészt feltáratlan egykorú levéltári források alapján írta meg Petőfi 1848. évi képviselőválasztási fellépésének és bukásának hiteles történetét is, nagy gondot fordítva a helyi (kiskunsági, szabadszállási) társadalmi és politikai viszonyok, személyi vonatkozások bemutatására. E kutatásainak főbb eredményeit és tanulságait ezúttal két kisebb cikkéből ismerhetjük meg (Petőfi megbuktatása Szabadszálláson, Petőfi két névsora); kisebb kötetnyi terjedelmű, nagy apparátussal ellátott tudományos dolgozatának (Petőfi és a szabadszállási választás, „Petőfi és kora” című kötet, Bp. 1970. 515—637. 1.) újraközlésére az adott kötetben nem kerülhetett sor. A költő életrajza, egyes műveinek keletkezéstörténete s általában a Petőfi-filológia szempontjából egyaránt hasznosak és tanulságosak Mezőfinek azok a dolgozatai, amelyekben a költő egyes kézirataival vagy kéziratos hagyatékának történetével foglalkozik (Az Amerikából hazakerült Petőfi-kézirat, A Karaffa-drámatöredék, Petőfi lefoglalt könyvtára és irományai); az utóbbi tanulmány a Petőfivel kapcsolatos hivatalos osztrák foglalási, illetve hagyatéki eljárás fennmaradt ügyiratainak érdekes adatait hasznosítja, s többek között Petőfi egyik-másik művének keletkezési idejét is pontosabban meghatározza; az előző pedig meggyőz arról, hogy a költő nevezetes drámatöredéke — az eddigi felfogással ellentétben — nem az 1849. júliusi, mezőberényi tartózkodás rövid és zűrzavaros időszakából, hanem 1848 nyaráról való. Mezősi bécsi levéltárakban is kutatott, s az egykori osztrák udvari rendőrség (Polizei- Hofstelle) iratai közt nem egy Petőfi-vonatkozású bizalmas jelentésre, utalásra akadt, ötletesen illesztbe ilyen leleteket Petőfi és Czakó Zsigmond című írásába; ebben ugyan némileg túlzó következtetéseket von le Czakónak és a Ferhők-korszak Petőfijének átmeneti szellemi-eszmetörténeti közelségéből, egészében mégis meggondolkoztató, tanulságos összefüggésekre hívja fel a figyelmet. A Petőfi utolsó napja és halála című cikk a Petőfi eltűnése ügyében szakértő Dienes Andrásnak odadobott kesztyű volt; az, mint kihívott fél, a Hadtörténeti Közleményeknek ugyanabban a számában mindjárt felelt is; ezt a legközelebbi számban Mezősi terjedelmes viszonválasza követte. Mezősinek ezekben az írásaiban már szinte mellékesnek is érezzük, hogy „igaz ügyet” képvisel-e vagy nemfegyverrel a kezében „működött”-e a költő a csatatéren s harcolva esett el — vagy tétlenül szemlélte az ütközetet az arcvonal mögül?), sokkal inkább leköti az olvasó figyelmét az a — szerző polemikus írásaira általában jellemző — szívósság és találékonyság, amellyel vélt vagy tényleges igazát védi, s az a logikus érvelésre alapozott, higgadtan célra törő vitastílus, amelyből még a méltatlan, személyeskedő támadások, gúnyos oldalvágások sem tudják kizökkenteni. Dulmánykötetét Mezősi annak idején a Szépirodalmi Kiadónak ajánlotta fel, s a válogatás és a sajtó alá rendezés szempontjait a kiadóval egyetértésben ő maga alakította ki. A megjelent kiadvány mégis csak részben váltotta valóra a szerző elképzeléseit: két-három, a kötetbe szánt tanulmányát már nem írhatta meg, illetve befejezetlenül hagyta, néhány kisebb cikke pedig — nyilván terjedelmi okok miatt — a belső szerkesztés során maradt ki a kötetből (erre az előszó és a tartalom közötti ellentmondások figyelmeztetnek). A kötet távolról sem tartalmazza a szerző összes közlésre (újraközlésre) érdemes, Petőfi-tárgyú írásait. Mégis örvendetes, hogy ez a húsz. Mezősi teljesítményeit méltóképpen reprezentáló, folyóiratokban, napilapokban, évkönyvekben elszórva megjelent dolgozat — s velük együtt mindeddig kiadatlan tanulmány — most a nagyközönség számára hozzáférhetővé vált, egyúttal pedig együtt, összegyűjtve a kutatónak is rendelkezésére áll. A három új tanulmány: Szalkszentmárton Petőfi életében és költészetében, A Karaffa-drámatöredék, Petőfi és Vác. (NB. Ennek az utóbbinak az utolsó bekezdéseiből egészen világosan kivehető, hogy a szerző ezt még tovább akarta írni: a közölt szöveg végén csak kitűzi azt a tételt, aminek bizonyítására készült, de kidolgozására, úgy látszik, már nem volt ideje.) A tanulmányok a költő életrajzának időrendje szerint sorakoznak egymás után, kivéve Az Amerikából hazakerült Petőfi-kézirat címűt, amely elnézés folytán kerülhetett az 1848. év anyagába, tárgya az összes költemények kiadásáról szóló, 1846 nyarán kelt szerződés, tehát jóval előbbre, a dömsödi és váci tanulmány közé kellett volna beiktatni. A dolgozatok mindennemű apparátus, jegyzet mellőzésével, a nagyobb szöveg- és okmányközlések nélkül láttak napvilágot. Ez is a szerző szándéka szerint, illetve hozzájárulásával történt; az eredeti közlésekkel való egybevetésekből megállapítható, hogy ő maga nézte át kéziratát (vagy legalábbis annak egy 22