Kritika 1. (1972)

1972 / 9. szám - Martinkó András: Tallózás Petőfi-ügyben

igazolják, támogatják, elhelyezik egymást — írja. — összetartanak. Sokkal jobban, mint a kommunisták... A régi mozgalmi emberek gyanúsak. Múltjuk minden napját megkapar­ják, ellenségeiket meghallgatják. A párt szo­ciáldemokrata középkáderei ferde szemmel nézik a régi kommunistákat, féltik a pozíciói­kat, mint valamikor a háború előtt." És Ba­logh István segédmunkás lett. „Szenet talics­­káztam, salakot hordtam, söprögettem, taka­rítottam.” 1955-ben nagyon nehezen rehabili­tálták. Az ellenforradalom alatt nem ingott meg. Mindvégig kommunista maradt. Az ezután következő 14 év hozta meg számára az elég­tételt. Száz évre szabott fizikai erejét azonban 64. életévében elfogyasztották a megpróbál­tatások. Balogh István könyvében az illegális, min­dig helytálló kommunista alakja elevenedik meg A földalatti mozgalomban dolgozó kom­munista sorsa, ami természetesen különböző változatokban jelentkezik idegen országban és idehaza. A felszabadulás után még sok ezren voltak, ma már legfeljebb százakra tehető a számuk. Még néhány esztendő — és félő, vala­mennyien eltűnnek. Eltűnnek, mielőtt ezt a nagyszerű embertípust a maga igaz valójá­ban megismerte volna a mai élet, a mai kom­munista mozgalom. Kevesen akadtak közöt­tük, akiknek kenyere lett volna az írás, élet­sorsuk alig-alig került papírra. Életükben ke­vés érdeklődést váltottak ki, ha megjelent egy-egy életrajz, azt hamar elfelejtették. Az irodalom még mostohábban bánt velük. Balogh István könyve figyelmeztet: bár az utolsó órában vagyunk, az illegális magyar kommunista mozgalom eseményeit, egyszerű hőseit még mindig napfényre lehet állítani. És akkor példájuk messze ragyogó fénnyel fog világítani. (Kossuth) TAMÁS ALADÁR Tallózás Petőfi-ügyben E­lőző morfondírozásomban két olyan — jo­gos, derék — szemlélettel szálltam vitá­ba, mely Petőfi művészi talentumának két állítólagos pozitívumával igyekezett a költőt még magasabbra emelni, s ezzel akar­­va-akaratlanul mégiscsak megszépíteni. Mos­tani mondandómból az a furcsaság fog kide­rülni, hogy költőnket valami negatívummal is meg lehet emelni, hogy Petőfi azzal is na­gyobb, igazabb lehet, hogy nem tudott vala­mit, nem értett valamihez. A mostani első kérdés akörül forog — ri­­sum teneatis amici: tartsák még vissza neve­tésüket —, hogy Petőfi 1846 szeptemberében egy, az úri társaságban esetlenül forgolódó, a finomabb társalgáshoz nem értő, táncolni nem tudó pusztafi „népköltő” volt-e vagy sem. Az „És” ez évi ápr. 8-i számában van egy meg­­kapóan szép cikk (Egy Petőfi-vers körül), szerzője Somlyó György, akinek költői, műfor­dítói jelességénél nem tartom kisebbnek „fi­losz” tudományát, műelemző és elméleti ké­pességeit, szóval az említett cikkben Somlyó György — Illyés Gyulára hivatkozva — fel­idézi az 1846. szept. 8-án esett nagykárolyi bálban a Szendrey Júliát táncra kérő és ve­le a sima parketten simán forgolódó párok közt „esetlenül lökdösődő” Petőfit. Ismétlem: Illyés Gyulára hivatkozva. Illyés Petőfi-köny­­vét dicsérni már több évtizede a banalitások közé tartozik, aki egyszer is elolvasta, az Illyés életre keltette Petőfi képe fog benne él­ni kitörölhetetlenül. Szerencsére. De ... Illyés Gyula túlságosan is nagy művész ahhoz, hogy az Arany János-i receptet ne a végén kezdje alkalmazni: „nem ami rész szerint igaz. — Olyan kell, mi egészben s mindig az.” Ilyen az Illyés könyve. Ám ebből (számomra) az is következik, hogy lehet valami „egészben s mindig igaz”, de „rész szerint” nem. Lehet, hogy a művészet és a tudomány között is va­lahol itt van a különbség: az előbbi „egész­ben” igaz,­­ de „rész szerint” nem föltétle­nül, az utóbbi, a tudomány, fordítva: „rész szerint” szinte mindig igaz, de az egész sok­szor kifut keze közül. Különösen akkor kísért erősen ez a gondolat, ha a Petőfiről szóló ta­nulmányokra gondolok... A dologra térve: Illyés Petőfijében a „filosz” bogarász számta­lan „rész szerint” nem igaz megállapítást ta­lálhat, de ezek a rész szerint nem igazak csak akkor válhatnak vita tárgyává , ha valaki az egész igazából kiemeli. A nagykárolyi bálon esetlenkedő Petőfi alakja olyan hús-vér realitásban-igazságban elevenedik meg, Illyés művészi látásának egé­szébe olyan harmonikusan illeszkedik bele, hogy rokonként, ismerősként fogadjuk el. De a (Somlyó által kiemelt) utalás „rész szerin­­tisége” egyszerre meghökkent: bizonyos, hogy tényszerűleg, életrajzi hitelességében, bizo­nyíthatóan is így volt? 1846 szeptemberének Petőfije valóban ilyen volt, ilyen lehetett? Illyés könyvét olvasva úgy látjuk-hisszü­k: egy Petőfihez, a nép fiához és költőjéhez, a konvenciók megvetőjéhez, a plebejus forra­dalmárhoz jobban illik némi darabosság, esetlenség, az úri körökben való csetlés-bot­­lás, szinte viszolygunk tőle, hogy kecses, fi­nom mozdulatokkal valcert, francia négyest, polonaise-t, miegymást táncolva lássuk. Még­hozzá alig kétségbe vonható emlékezések is szólnak arról, hogy Petőfi társaságban fél­szeg, a finom társalkodásban ügyetlen — és nem jó táncos volt. Bizonyos, hogy — túlságo­san nagy igényeket támasztva — nem is volt az. De egyrészt az említett megemlékezések jórészt 1844-re és még korábbra szólnak, és többnyire olyanoktól származnak, akik úri jólneveltségükre, tánctudásukra meg kecsteli társalgásukra nagyon büszkék voltak, és Pe­tőfit soha nem tartották maguk közül való­nak. De van ennél fontosabb is. Azon a nagyká­rolyi megyei bálon, amikor Petőfi sokáig csak nézte a gyors lábakon iramló-szálló Júliát, merte volna ő a mindenféle rendű és rangú vármegyei nemesség és országos arisztokrá­cia szeme láttára (kikre aznap délelőtt dör­­rentett rá amolyan petőfies szókimondással), merte volna Júliát táncra kérni s kitenni ma­gát és főleg Júliát az egész társaság kárörven­dő gúnykacajának?__ Pedig nem nevetett senki a költői élet e szent pillanatát felavató táncon. Maga Szendrey Júlia is, aki számára Petőfit meglátni és megszeretni nem egy pil­lanat műve volt, aki nagyon sokat adott ud­varnóinak tánctudományára és társalgási mo­dorára, aki minden városba vágyakozása és hiúsága ellenére faképnél hagyta volna az ele­gáns urak közt lökdösődő, bakugrásokkal köz­lekedő, báli cipőjét ronggyá taposó „népköl­tőt” — ha az valóban így táncolt volna. Ez­zel szemben, sem naplójában, sem e napok­ból származó (hitelesebb) levelezésében egyetlen célzást sem tesz (a különben sokat emlegetett) Petőfi ügyetlenségére, esetlenke­désére vagy nem comme il faut modorára. Nem is tehetett: Petőfi annak rendje s módja szerint levizitelt Nagykárolyban előbb Térey Máriáknál (ott voltak megszállva Júliáék), majd Erdődön is. A Szendrey szülők sok min­dent szemére vetettek Petőfinek, de azt, hogy nem tud — ha akar! — az úri társasághoz il­lő modorban viselkedni, soha. Félreértés ne essék: nem akarom én Petőfit sima modorú uracsnak, hajbókoló szalonfinak kikiáltani. De azt — a tények alapján — erős meggyőződéssel hiszem, hogy 1846 szeptem­berében Petőfi már értelmiségi, urbánus-pol­­gárosult költő volt. 1845—46 fordulója (a Fel­hők korszaka) nem választható el Petőfinek ilyen értelmű fejlődésétől sem. Tudatos forra­dalmár lett, de ezt akkor már elsősorban nem bizonyos plebejus külsőségek hangsúlyozásá­val jelezte. Forradalmáreszményei Cassius, Tell Vilmos, Camille Desmoulin, Danton, Ro­bespierre, azaz koruk társadalmának művelt, értelmiségi, polgárosult fiai („Teli Vilmos”­­ról persze nem beszélve). Akik a táncterem­ben és a szalonokban is megállták — ki job­ban, ki rosszabbul — a helyüket, majdnem olyan jól, mint — a vérpadon. És Szilveszter, „az apostol”, aki szintén nem esetlen, bárdo­­latlan „népfi”. No lám, mi minden húzódhatik meg Petőfi táncának, társasági viselkedésének minősíté­se mögött... Most már lehet nevetni. H­a egyetlen minősítés ennyi töprenkedés­­re késztet, mit tegyünk akkor, ha jel­zős szerkezetek egész áradata fancsa­­lítja el Petőfinek igaz — legyünk szerényeb­bek, valószínű — arculatát? Ez történik pe­dig ugyancsak az Élet és Irodalom ez évi feb­ruár 26-i számának 5. lapján (Alföldy Jenő: A virtus költője). A szerző arról beszél, hogy valamikor a Petőfi korának világirodalmi nagyságai, mint megannyi hős, háttérbe szorí­tották tudatában Petőfit. „Feledtették velem e héroszok a tanyáról tanyára vándorló, ökrös szekér saroglyájában kucorgó, boglyák árnyé­kán szeretkező, téli szállásán kezét pipájával melengető, s a Nemzeti Múzeum lépcsőin szóza­­toló magyar poétát”. Mármint Petőfit. — Az embert csak a sárga irigység fogja el, hogy sok-sok éven át minden Petőfire vonatkozó írást „összezúrva’ is, nem tudja, hol, mikor vándorolt Petőfi tanyáról tanyára (méghozzá állandó jelleggel), mert pont ökrös szekér sa­roglyájában kucorgott (csak nem arra a híres egyszeri „négyökrös” szekérre gondol?), és hogy adatai kell legyenek arra, miszerint ez a „ma­gyar poéta” legkiváltképpen „boglyák árnyékán szeretkezett”, máskor pedig — mit is csinált a Nemzeti Múzeum lépcsőin ? — „szóza­tok­”. .. Ebben a sokkállapotban egy Petőfi­­kutató legjobban teszi, ha megvárja, míg elő­kerülnek az adatok elsősorban persze Petőfi életművéből, de már megelégedne valami hi­teles emlékezéssel is. Gondolom, elsősorban a Petőfi-életrajz írója fogadná szívesen eze­ket az új revelációkat. T­allózásaim egy-egy fejezetét rendszerint olyan megjegyzéssel zárom, melyhez nem kell sok szó, mert vannak beszélő, bizonyító tények. Ezúttal Endrődi Sándornak Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842— 1849. című, 1911-ben megjelent hasznos könyvének új kiadását kísérő — megérdemelt — széles sajtóvisszhangját böngészgetem. Szó­vá tehetném azt is: a túlságosan a jelen iro­dalmára való koncentrálás következtében mi­lyen fogyatékos ismereteink vannak már Pe­tőfi korának irodalmi életére nézve is, s hogy ez a méltatásokban mennyi elszólás, félreér­tés és tévedés szülője lett. De mindezek ko­ronájaként a Magyar Nemzet 1972. aug. 20-i számának (5. 1.) Petőfi pergőtűzben című cik­két idézném. Az első folyóiratbeli kritikáról szólva a szerző így beszél: „Az első bíráló, Bajza József ezt közli Petőfi Én-jéről (ilyen című Petőfi-verset nem ismerek, a költő be­küldte talán, de az Athenaeum nem közöl­te) ..(az én kiemelésem — M. A.) ... Hát hogy is mondjam? Az emberek általában is­mernek egy Én című Petőfi-verset, minden terjedelemesebb Petőfi-kiadásban benne van („A világ az isten kertje...” stb.), abban vi­szont igaza van a szerzőnek, hogy az Athe­naeum nem közölte — mivel a Regélő Pesti Divatlap hozta: 1843. I. 47. számában, június 11-én (1481. lapon). Bajza — azaz hogy álne­vén, mint „Verőczey” — már az Athenaeum­­ban tesz róla említést (június 30-án). (Petőfi Én című versére időközben a Magyar Nem­zet visszatért.) Nem értem ezt a mondatot: „Egy névtelen, a­­Hírlapi őr­“ még ugyanebben az esztendő­ben megjegyzi...” A Hírlapi őr ugyanis nem személy, hanem az Életképek egyik lapszem­léjének a neve (1845. II. félévtől, szerk. Ha­­zucia F.). De lehet, hogy ez csak sajtóhiba, ahelyett, hogy „a Hírlapi őrben”. A „Petőfi­” írásforma után a felkiáltójel érthető, de jegyezzük meg, hogy száz eset kö­zül 20-an így írják Petőfit, jó barátai, tisztelői is. Kovács Pál például élete végéig így írta lapjának, a győri Hazánknak örök életet biz­tosító munkatársa: Petőfi nevét. Túlságos nagy felháborodás fűti ezt a mondatot is: „Ez is kimondatott, lenyomtatta­tott: Petőfi aljas!” Az (általam) kiemelt szó ebben a korban nem (elsősorban) erkölcsi, ha­nem stiláris, nyelvbeli minősítés volt: alant járó, nem emelkedett, közönséges, durva, „pó­rias”. .. Ezt a jelentést — régies megjelölés­sel — még az Értelmező Szótár is ismeri. (Legutóbbi tallózásom kapcsán egyébként nagy megnyugvással töltött el az a bizonyos­ság, hogy tallózásaimat nemigen olvassák. Az Életképek históriájába — önhibámon kívül — egy hibás évszám csúszott be: az Életképek ugyanis nem 1844-ben, hanem 1843-ban jelent meg először. Vártam, vártam a jóleső hóhér­akasztást — de nem történt semmi...) MARTINKÓ ANDRÁS 32 KRITIKA

Next