Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - Szabó István: A gimnazisták Petőfi-képéről

9 A gimnazisták Petőfi-képéről Az 1971—72. tanévben ismertem meg azokat az erőfeszítéseket, amelyeket H. L. tanárnő tett a Vámosi Ilona leánykollégiumban és a Petőfi Sándor gimnáziumban azért, hogy ta­nítványaihoz Petőfi alakját és költészetét kö­­­zelebb hozza. Programszerűen foglalkoztatta őt, hogy a többségében kis falvakból szárma­zó parasztszülők leányai számára hogyan le­hetne eredményesebben tanítani Petőfi köl­tészetét. H. L.-né egy gyenge színvonalú gimná­ziumi második osztályban tanított. Megdöb­bentette, hogy az osztályban senkinek nem volt Petőfi-kötete. A lányok az általános is­kolai anyag minimumára sem emlékeztek, s csak a tankönyv betűinek érdektelen bema­­golására lehetett rávenni őket. Különösen az keserítette f el, hogy a lányok közönyét — ami különben a többi tárgyra is kiterjedt — nem sikerült feloldani. Ezért egyre új és új módszereket próbált ki. A több éves kollégiu­mi nevelői gyakorlattal rendelkező tanárnő, aki tanítványaiból több alkalommal szerve­zett irodalmi színpadot, s esztétikai és politikai köröket vezet, elhatározta, hogy ezúttal is a kollégiumban próbálja a közöny falát áttör­ni. Szándékát az is támogatni látszott, hogy iskolájuk az 1972. tanév végén a képzőtársa­ság — Petőfi és Jókai pápai diákéveinek ju­bileuma alkalmából — országos tázépség le­bonyolítására készült. A lányok­ k kezdetben nem értették, miért kell ezt az iskolában egy­szer már lezárt­­kérdést a kollégiumban ismét elővenni. De azért megpróbáltak a tankönyv mondataira emlékezni s ,azt, mint az órán, újra felmondani. A tanárnő azonban nem hátrált, ő nem ezt akarta. — ...az nem igaz, hogy most az év vé­gén, annyi tanulás után nincs saját vélemé­nyetek Petőfiről, s ne tudnátok elmondani, hogy ti milyennek ismerteétek meg Petőfit, milyennek tartjátok mint költőt, milyennek mint embert. A lányok kezdik érteni, mit vár tőlük a tanárnő, töprengeni kezdenek, majd az egyik akadozva megszólal: — Hát, Petőfi... olyan ... egy kicsit dili­nós volt. A tanárnő az első pillanatban nem tud szó­hoz se jutni a meglepődéstől, el sem tudja képzelni, mit ért ez a kicsit tájszólásban be­szélő lány azon, hogy a Nemzeti dalt és a Szeptember végén című költeményt író és a segesvári csatatéren hősi halált halt költő ,kocsit dilinós”. A feltett újabb kérdésekre azonban a kislány megmagyarázza szavai ér­telmét: — Hát, ... például minek kellett neki el­menni, mindig mászkálni? Maradt volna ott­hon, azokat a verseket otthon is írhatta vol­na, akkor nem lett volna annyi baja. • Ilyen és ehhez hasonló élmények hatására világosodott meg előttem, hogy a kérdőívek­re adott válaszokat, sőt egyáltalán azt a tényt, hogy mire emlékszik a tanuló, nagy­mértékben befolyásolja egész beállítottsága s ezenkívül még az a pillanatnyi szituáció is, amelyben a kérdőívet kitöltötte. Ezért úgy döntöttem, hogy néhány osztály felmérése helyett azoktól a tanulóktól kérek szóban, illetve írásban interjút, akikkel va­lamilyen személyes kapcsolatom van.­­Ilye­nek: a negyedikes tanítványaim, a KISZ-ak­­tíva egy része, a versmondók, akiknek gyak­ran segítek, önképzőköri tagok stb.) Termé­szetes, ezek általában érdeklődő, jó képessé­gű, intelligens tanulók, de a többségük nem kifejezetten irodalmi érdeklődésű. A tanulók tetszésére bíztam: szóban mondják-e el gon­dolataikat vagy általuk alkalmas időben otthon leírják. Így kértem interjút az önkép­zőkör tizenkét tanulójától. Ezek többsége más középiskolába jár. A Türr István gimnázium három­negyedik osztályából tizenhét, a kü­lönböző első és második osztályainkból pedig harminc tanuló segítségét kértem. Az ötven­kilenc diákból harminc az írásos, a többi a szóbeli formát választotta. Ehhez járult az a vizsgálat, amelyet a II/A osztály harmincöt tanulójával végez­tem. Itt a Petőfi-anyag elkezdése előtt, vala­mint az egyes nagyobb anyagrészekre való áttérés előtt ,vizsgáltam az osztály meglevő ismereteit, véleményét. Ezt jól kiegészítette az anyagrészről írt két házi és egy iskolai dolgozat elemzése, valamint az osztály egé­szével, egyes csoportjaival vagy tagjaival folytatott beszélgetés. Az év végén pedig ti­zenhárom — Petőfi iránt különös érdeklő­dést tanúsító — diák írásban is válaszolt , azokra a kérdésekre, amelyeket más osztá­lyokban feltettem. A II/A osztályból nyert információk esetében zavaró, hogy a tanulók 1971 novemberében a sajtóból tudomást sze­reztek arról, hogy a róluk írt osztályfőnöki dolgozat megyei pályadíjat nyert és megje­lentk Az a tény, hogy most ismét olyan kí­­sérl­ő alanyai, amelyet írásban is általánosí­tanak, az azonosulás olyan fokát­ eredményezte náluk, amely nagy óvatosságra int a tőlük szerzett információk felhasználásánál. Külö­nösen veszélyes annak a képnek az illusztrá­lására felhasználni, amely az általános isko­lai helyzetet akarja megjeleníteni. Az interjúk segítségével a következő kérdé­sekre kerestem választ: 1. Petőfi életével, személyiségével kapcso­latban : — Milyen kép alakult ki a tanulókban a költőről, az emberről, a társadalmi forradal­márról és a szabadsághősről? — Melyek az életrajznak és a személyiség­nek azok a vonásai, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták a fiatalokra? — Mi az, ami a legjobban hatott rájuk, amit legjobban be tudtak személyiségéből fogadni? Mekkora szerepet játszik ideáljaik alakulásában a Pe­tőf­i-kép? — Milyen félreértések, torzulások figyelhe­tők meg a fentiekkel kapcsolatban diákjaink­nál? 2. A Petőfi-életmű esztétikai hatása: — Melyek azok a művek, amelyek a leg­maradandóbb élményt keltették, amelyek a legjobban megragadták a fiatalokat? Miért? — Tapasztalható-e közönyösség, elutasítás a művek esztétikai értékelésénél? — Mivel indokolják? — Hol helyezkedik el a tanulók esztétikai értékrendjében Petőfi életműve? 3. A Petőfi-életmű világnézeti, morális és emberformáló hatásával kapcsolatban: — Kimutatható-e a művek hatása a diákok világnézeti, társadalmi, morális és magánéle­ti ítéleteinek, eszméinek, ideálképeinek ala­kulásában? —­ Melyek az életmű azon elemei, amelyek­nél e pozitív hatás a legerősebb? — Mi hat belőlük és hogyan? — Melyek azok a momentumok, amelyek félreértést keltenek vagy ellenérzést ébreszte­nek fel ifjúságunkban? Az interjúkból nyert információk: 1. Petőfi életének és személyiségének ha­tása ifjúságunkra A haldokló költő kiomló vérével hősi sza­vakat ír a porba. A Duna partján felemelt karral, nagyon lelkesen és nagyon bonvivá­­nosan szavaló Petőfi-szobor áll. Úgy érzem, ezzel a két képpel lehetne a legjobban illuszt­rálni a megkérdezett fiatalok nyolcvan száza­lékában élő Petőfi -emlékeket Egy-két diák még azonosulni is tud ezzel a képpel, de a többi értetlenül vagy határozott elutasítással viszonyul hozzá. Többen egyenesen restelkedő zavarban vannak, annyira nem tudnak vele mit kezdeni. „Petőfit csak úgy tudom elkép­zelni. Hatalmas oszlopok közt, kezében egy papírdarabbal, a másik kezét intőn felemelve, szavalja a Nemzeti dalt.’’ „Oda szoktam kép­zelni Kossuth mellé, amint éppen lelkesítik a népet.” „Petőfi alakja hősies dicsfényben tündöklött, Ő a szabadság katonája ...” „Har­cos, mindig tettre kész forradalmárnak ismer­tem meg, akinek egyetlen életcélja: harc a hazáért.” „Úgy éreztem, a nagyságért meg kell hozni az áldozatot, Petőfi azért élt, hogy meghalhasson a hazáért.” „Az általánosban tanult költők egyikében sem láttam em­bert ... Petőfit is csak mint egy regény fő­szereplőjét tudom jellemezni — népért har­coló regényhős.” És így lehetne tovább foly­tatni a sort. Különösen a beszélgetések során vettem észre az „Ott essem el én”, az „Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből, s ha ajkam örömteli végszava zendül...” stb. erős hatá­sát Ez alakította ki az első és legerősebb meg­győződést is bennem: itt valami nincs rend­ben. Meghal egy huszonhat éves férfi, ifjú férj, egy pici gyerek apja, egy életet, szerel­met, barátságot szerető, teljességre törő köl­tő — és a negyvenkilenc tanuló közül egyet­lenegy sincs, aki ebben a tragédiát megsej­tené. Részben ezzel magyaráztam, hogy az interjúk hetven százalékában közöny, fenn­tartás vagy éppen elutasítás nyilvánult meg Petőfi életével és személyiségével kapcsolat­ban. „Az általánosból nem hoztam semmilyen képet, egyáltalán nem érdekelt Petőfi.” „Sem az élete, sem a költészete semmi különöset nem jelentett nekem.” általános iskolás fejjel az ember úgy gondolkodott: ezek a tanárok any­­nyit bizonygatják, hogy Petőfi a legnagyobb hős és a legnagyobb költő, hogy jobb, ha rá­juk hagyom.” „Közönyös voltam iránta, ma sem érdekel” „Távol áll tőlem.” „... vala­hogy nem elég modern már a huszadik szá­zadban.” A beszélgetéseknél ez a „távol áll tőlem” valóságos „kulcsszóként” szerepelt, amire jött a kérdés: — És mi az, ami ennyire eltávolít? — Hát... az a nagy lelkesedés stb., stb. Mindenütt feltört a meg nem értett pá­tosz és hősiesség iránti közöny. Csak a válaszolók fele jutott el oda, hogy ezt a képet más vonásokkal is megpróbálja árnyalni, gazdagítani. Erre volt jó a beszélge­tés. Ennek a tapasztalata mutatta meg, hogy csak az „Ott essem el én” élményéből emelt válaszfalon ütött rés után tud a legtöbb fia­tal egy teljesebb Petőfi-kép felé elindulni, s a kezdeti, szegényes sztereotípiát árnyaltabbá, gazdagabbá tenni. A legtöbben azt vették észre, hogy Petőfi szüleit, családját szerető költő. „... hisz a többiek nem írtak olyan verset, mint az Anyám tyúkja vagy a Fekete kenyér.” Meg­lepett, hogy a szüleiről és családjáról írt ver­sek erős élményt keltő népszerűsége (Tá­volból, István öcsémhez, Egy estém otthon stb.) a többségnél nem vezetett a költő alak­jának árnyaltabb szemléletéhez. A többi jellemvonás már csak egyenként bukkan fel a válaszokban: „Nyílt szívű, be­csületes, szenvedélyes embernek képzelem. Olyannak, aki minden jóért, személyesen, akár két kézzel is megküzd.” „Olyan ember, aki állandóan tenni akar valamit, tud lelke­sedni” „Ő a János vitéz írója, tehát a nép­ről író, a népet szerető költő.” „A költő éle­ (Részlet egy nagyobb tanulmányból) A három fő szemponton kívül természete­sen érdekelt minden más olyan pozitív vagy negatív tapasztalat is, ami az anyaggal vagy az oktatás módszerével szemben a tanulók­ban megfogalmazódott. KRITIKA

Next