Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Szabó István: A gimnazisták Petőfi-képéről
9 A gimnazisták Petőfi-képéről Az 1971—72. tanévben ismertem meg azokat az erőfeszítéseket, amelyeket H. L. tanárnő tett a Vámosi Ilona leánykollégiumban és a Petőfi Sándor gimnáziumban azért, hogy tanítványaihoz Petőfi alakját és költészetét közelebb hozza. Programszerűen foglalkoztatta őt, hogy a többségében kis falvakból származó parasztszülők leányai számára hogyan lehetne eredményesebben tanítani Petőfi költészetét. H. L.-né egy gyenge színvonalú gimnáziumi második osztályban tanított. Megdöbbentette, hogy az osztályban senkinek nem volt Petőfi-kötete. A lányok az általános iskolai anyag minimumára sem emlékeztek, s csak a tankönyv betűinek érdektelen bemagolására lehetett rávenni őket. Különösen az keserítette f el, hogy a lányok közönyét — ami különben a többi tárgyra is kiterjedt — nem sikerült feloldani. Ezért egyre új és új módszereket próbált ki. A több éves kollégiumi nevelői gyakorlattal rendelkező tanárnő, aki tanítványaiból több alkalommal szervezett irodalmi színpadot, s esztétikai és politikai köröket vezet, elhatározta, hogy ezúttal is a kollégiumban próbálja a közöny falát áttörni. Szándékát az is támogatni látszott, hogy iskolájuk az 1972. tanév végén a képzőtársaság — Petőfi és Jókai pápai diákéveinek jubileuma alkalmából — országos tázépség lebonyolítására készült. A lányok k kezdetben nem értették, miért kell ezt az iskolában egyszer már lezártkérdést a kollégiumban ismét elővenni. De azért megpróbáltak a tankönyv mondataira emlékezni s ,azt, mint az órán, újra felmondani. A tanárnő azonban nem hátrált, ő nem ezt akarta. — ...az nem igaz, hogy most az év végén, annyi tanulás után nincs saját véleményetek Petőfiről, s ne tudnátok elmondani, hogy ti milyennek ismerteétek meg Petőfit, milyennek tartjátok mint költőt, milyennek mint embert. A lányok kezdik érteni, mit vár tőlük a tanárnő, töprengeni kezdenek, majd az egyik akadozva megszólal: — Hát, Petőfi... olyan ... egy kicsit dilinós volt. A tanárnő az első pillanatban nem tud szóhoz se jutni a meglepődéstől, el sem tudja képzelni, mit ért ez a kicsit tájszólásban beszélő lány azon, hogy a Nemzeti dalt és a Szeptember végén című költeményt író és a segesvári csatatéren hősi halált halt költő ,kocsit dilinós”. A feltett újabb kérdésekre azonban a kislány megmagyarázza szavai értelmét: — Hát, ... például minek kellett neki elmenni, mindig mászkálni? Maradt volna otthon, azokat a verseket otthon is írhatta volna, akkor nem lett volna annyi baja. • Ilyen és ehhez hasonló élmények hatására világosodott meg előttem, hogy a kérdőívekre adott válaszokat, sőt egyáltalán azt a tényt, hogy mire emlékszik a tanuló, nagymértékben befolyásolja egész beállítottsága s ezenkívül még az a pillanatnyi szituáció is, amelyben a kérdőívet kitöltötte. Ezért úgy döntöttem, hogy néhány osztály felmérése helyett azoktól a tanulóktól kérek szóban, illetve írásban interjút, akikkel valamilyen személyes kapcsolatom van.Ilyenek: a negyedikes tanítványaim, a KISZ-aktíva egy része, a versmondók, akiknek gyakran segítek, önképzőköri tagok stb.) Természetes, ezek általában érdeklődő, jó képességű, intelligens tanulók, de a többségük nem kifejezetten irodalmi érdeklődésű. A tanulók tetszésére bíztam: szóban mondják-e el gondolataikat vagy általuk alkalmas időben otthon leírják. Így kértem interjút az önképzőkör tizenkét tanulójától. Ezek többsége más középiskolába jár. A Türr István gimnázium háromnegyedik osztályából tizenhét, a különböző első és második osztályainkból pedig harminc tanuló segítségét kértem. Az ötvenkilenc diákból harminc az írásos, a többi a szóbeli formát választotta. Ehhez járult az a vizsgálat, amelyet a II/A osztály harmincöt tanulójával végeztem. Itt a Petőfi-anyag elkezdése előtt, valamint az egyes nagyobb anyagrészekre való áttérés előtt ,vizsgáltam az osztály meglevő ismereteit, véleményét. Ezt jól kiegészítette az anyagrészről írt két házi és egy iskolai dolgozat elemzése, valamint az osztály egészével, egyes csoportjaival vagy tagjaival folytatott beszélgetés. Az év végén pedig tizenhárom — Petőfi iránt különös érdeklődést tanúsító — diák írásban is válaszolt , azokra a kérdésekre, amelyeket más osztályokban feltettem. A II/A osztályból nyert információk esetében zavaró, hogy a tanulók 1971 novemberében a sajtóból tudomást szereztek arról, hogy a róluk írt osztályfőnöki dolgozat megyei pályadíjat nyert és megjelentk Az a tény, hogy most ismét olyan kísérlő alanyai, amelyet írásban is általánosítanak, az azonosulás olyan fokát eredményezte náluk, amely nagy óvatosságra int a tőlük szerzett információk felhasználásánál. Különösen veszélyes annak a képnek az illusztrálására felhasználni, amely az általános iskolai helyzetet akarja megjeleníteni. Az interjúk segítségével a következő kérdésekre kerestem választ: 1. Petőfi életével, személyiségével kapcsolatban : — Milyen kép alakult ki a tanulókban a költőről, az emberről, a társadalmi forradalmárról és a szabadsághősről? — Melyek az életrajznak és a személyiségnek azok a vonásai, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták a fiatalokra? — Mi az, ami a legjobban hatott rájuk, amit legjobban be tudtak személyiségéből fogadni? Mekkora szerepet játszik ideáljaik alakulásában a Petőfi-kép? — Milyen félreértések, torzulások figyelhetők meg a fentiekkel kapcsolatban diákjainknál? 2. A Petőfi-életmű esztétikai hatása: — Melyek azok a művek, amelyek a legmaradandóbb élményt keltették, amelyek a legjobban megragadták a fiatalokat? Miért? — Tapasztalható-e közönyösség, elutasítás a művek esztétikai értékelésénél? — Mivel indokolják? — Hol helyezkedik el a tanulók esztétikai értékrendjében Petőfi életműve? 3. A Petőfi-életmű világnézeti, morális és emberformáló hatásával kapcsolatban: — Kimutatható-e a művek hatása a diákok világnézeti, társadalmi, morális és magánéleti ítéleteinek, eszméinek, ideálképeinek alakulásában? — Melyek az életmű azon elemei, amelyeknél e pozitív hatás a legerősebb? — Mi hat belőlük és hogyan? — Melyek azok a momentumok, amelyek félreértést keltenek vagy ellenérzést ébresztenek fel ifjúságunkban? Az interjúkból nyert információk: 1. Petőfi életének és személyiségének hatása ifjúságunkra A haldokló költő kiomló vérével hősi szavakat ír a porba. A Duna partján felemelt karral, nagyon lelkesen és nagyon bonvivánosan szavaló Petőfi-szobor áll. Úgy érzem, ezzel a két képpel lehetne a legjobban illusztrálni a megkérdezett fiatalok nyolcvan százalékában élő Petőfi -emlékeket Egy-két diák még azonosulni is tud ezzel a képpel, de a többi értetlenül vagy határozott elutasítással viszonyul hozzá. Többen egyenesen restelkedő zavarban vannak, annyira nem tudnak vele mit kezdeni. „Petőfit csak úgy tudom elképzelni. Hatalmas oszlopok közt, kezében egy papírdarabbal, a másik kezét intőn felemelve, szavalja a Nemzeti dalt.’’ „Oda szoktam képzelni Kossuth mellé, amint éppen lelkesítik a népet.” „Petőfi alakja hősies dicsfényben tündöklött, Ő a szabadság katonája ...” „Harcos, mindig tettre kész forradalmárnak ismertem meg, akinek egyetlen életcélja: harc a hazáért.” „Úgy éreztem, a nagyságért meg kell hozni az áldozatot, Petőfi azért élt, hogy meghalhasson a hazáért.” „Az általánosban tanult költők egyikében sem láttam embert ... Petőfit is csak mint egy regény főszereplőjét tudom jellemezni — népért harcoló regényhős.” És így lehetne tovább folytatni a sort. Különösen a beszélgetések során vettem észre az „Ott essem el én”, az „Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből, s ha ajkam örömteli végszava zendül...” stb. erős hatását Ez alakította ki az első és legerősebb meggyőződést is bennem: itt valami nincs rendben. Meghal egy huszonhat éves férfi, ifjú férj, egy pici gyerek apja, egy életet, szerelmet, barátságot szerető, teljességre törő költő — és a negyvenkilenc tanuló közül egyetlenegy sincs, aki ebben a tragédiát megsejtené. Részben ezzel magyaráztam, hogy az interjúk hetven százalékában közöny, fenntartás vagy éppen elutasítás nyilvánult meg Petőfi életével és személyiségével kapcsolatban. „Az általánosból nem hoztam semmilyen képet, egyáltalán nem érdekelt Petőfi.” „Sem az élete, sem a költészete semmi különöset nem jelentett nekem.” általános iskolás fejjel az ember úgy gondolkodott: ezek a tanárok anynyit bizonygatják, hogy Petőfi a legnagyobb hős és a legnagyobb költő, hogy jobb, ha rájuk hagyom.” „Közönyös voltam iránta, ma sem érdekel” „Távol áll tőlem.” „... valahogy nem elég modern már a huszadik században.” A beszélgetéseknél ez a „távol áll tőlem” valóságos „kulcsszóként” szerepelt, amire jött a kérdés: — És mi az, ami ennyire eltávolít? — Hát... az a nagy lelkesedés stb., stb. Mindenütt feltört a meg nem értett pátosz és hősiesség iránti közöny. Csak a válaszolók fele jutott el oda, hogy ezt a képet más vonásokkal is megpróbálja árnyalni, gazdagítani. Erre volt jó a beszélgetés. Ennek a tapasztalata mutatta meg, hogy csak az „Ott essem el én” élményéből emelt válaszfalon ütött rés után tud a legtöbb fiatal egy teljesebb Petőfi-kép felé elindulni, s a kezdeti, szegényes sztereotípiát árnyaltabbá, gazdagabbá tenni. A legtöbben azt vették észre, hogy Petőfi szüleit, családját szerető költő. „... hisz a többiek nem írtak olyan verset, mint az Anyám tyúkja vagy a Fekete kenyér.” Meglepett, hogy a szüleiről és családjáról írt versek erős élményt keltő népszerűsége (Távolból, István öcsémhez, Egy estém otthon stb.) a többségnél nem vezetett a költő alakjának árnyaltabb szemléletéhez. A többi jellemvonás már csak egyenként bukkan fel a válaszokban: „Nyílt szívű, becsületes, szenvedélyes embernek képzelem. Olyannak, aki minden jóért, személyesen, akár két kézzel is megküzd.” „Olyan ember, aki állandóan tenni akar valamit, tud lelkesedni” „Ő a János vitéz írója, tehát a népről író, a népet szerető költő.” „A költő éle (Részlet egy nagyobb tanulmányból) A három fő szemponton kívül természetesen érdekelt minden más olyan pozitív vagy negatív tapasztalat is, ami az anyaggal vagy az oktatás módszerével szemben a tanulókban megfogalmazódott. KRITIKA