Kritika 2. (1973)
1973 / 8. szám - Bata Imre: Fodor József: Végtelen menet
Számos lényeges ponton igen, más vonatkozásban nem: ez utóbbiért megkínlódott, s esztendőkig az irodalmi élet perifériájára szorult. A Juhász Ferenc költészetéről, Benjámin László verseiről, Erdős László akkoriban nagy feltűnést keltő Veszélyes művészet című regényéről írott szellemes elemzései annak az időnek a termékei, amikor még az őszinteség, a vívódás joga, a művészi alkotás és a napi politikai aktualitások közötti viszony, s ezekhez hasonló kérdések szerepeltek az irodalmi vitákban. Abody az adott (szűkös) lehetőségek között a dogmatizmust vette célba. Érthető tévedése abban rejlett, hogy csak erre ügyelt. Viszont azt a tényt, hogy a közösség érdekében és a szocializmusért hadakozik, s hogy nála ez nem puszta szólam csupán: megújulásával, írásaival, lankadatlan szellemi frisseségével rendhagyó tevékenységének minden ágában bebizonyította. Abody történelmi optimizmusának, iróniával és öniróniával egyensúlyozott racionalizmusának helye, szerepe van szellemi életünkben. A félidő végén elégedetten vonulhatna egy kis pihenőre, de nyilván nem teszi, mert a Vidám Színpad öltözője e célra kevéssé alkalmas. Abody Béla esszéi és kritikái alapos tájékozottságról, az ítélet biztonságáról, széles körű, az irodalom hatósugarán túl is érvényes műveltségről tesznek tanúságot, mégis távol áll tőle valami végleges, tudományos szakavatottságú fogalmazás igénye. Ettől talán túlságosan is, olykor bonyolult szerénykedésbe bocsátkozva, óvakodik. Nem tartozik törekvései közé az újabb magyar irodalom egészének áttekintése, még alkalomszerű írásai sem állnak össze ilyenfajta láncolatba. Nagyobbnak mondható tanulmányokat írt ugyan, például Juhász Ferenc A virágok hatalma című kötetéről, Benjámin László verseiről, Füst Milán esztétikájáról, Déry Tibor, Lengyel József, Németh László munkásságának némely vonatkozásairól, de szinte minden esetben valami polemikus hév, személyes élmény és alkalom, irodalmi közügy motiválja ezeket az írásokat. Így inkább az irodalmi és szellemi élet tevékeny résztvevőjeként formál véleményt, vitázva és kommentálva, mintsem tényeket rögzítő és felkutató krónikásként. Különös kedvvel idézi fel a hozzá valamilyen okból közel álló íróegyéniségeket, így Kellér Andort, Devecseri Gábort és Szántó Tibort. Recenzensként persze valamivel jobban kötik a műfaj szabályai, de alighanem bírálataiban is hasonló szempontok vezetik. E kötet mindössze hat ilynémű írása (köztük a Lukács György világirodalmi tanulmányairól, Csurka István drámájáról, Horváth Márton, Kardos G. György regényéről szólók) is arra vall, hogy irodalmunk aktuális, eleven kérdéseinek megvilágítása érdekében szegődik el recenzensnek, az úgynevezett irodalmi életforma ellen hadakozik, legendákat oszlat, s az életismeretben és a munkában jelöli meg az alkotáshoz vezető utat. Abody persze irtózik a pedantériától, s még inkább az erkölcsbírói póztól. Ha úgy érzi, hogy mondandója ilyen gyanút kelthet, rögtön esendő emberként emlegeti magát, s azonnal vallomást tesz bohém hajlamairól s más ledérkedésekről, amelyektől sorsa, sajna, nem tudta megóvni. Ebbe a témába vág az is, amit kötete utószavában ír: „Nem értékelni magunkat, de nem is letagadni, szemléltetni. Életem célja, öröme, fenntartója a munka volt, ennek — tehát életemnek — szerves és alárendelt része az írás”.zzel be is fejezhettem volna ezt az ismertetést, de ilyen emelkedett (bár őszinte) megállapítás nem illik egészen a kötet tónusához. Maga a szerző is szükségesnek véli, hogy utolsó mondatával, az elvégzett munka tudatában lelépjen a piedesztálról, s így búcsúzzon az olvasótól: „Karinthyval szólván: nadrágom bár rongyos, de érző szívet takar.” Ne higgyünk neki: nadrágja jó állapotban van, s szíve a megfelelő helyen található. (Szépirodalmi) WÉBER ANTAL : Változatos-e, vagy inkább sajátosan behatárolt ez az érdeklődési területe? Valószínűleg mindkettő egyszerre. Abody szemmel láthatólag vállalja az esszé, a bírálat, a publicisztika egyéniségéhez szabott változatait s azt az ízlést és szellemi értékrendet, amely e meghatározottságokból sarjad. Ezt lehet bírálni, sokallni vagy kevesellni, de az ilyenfajta egyéniségközpontú, személyes, önkifejező jellegű, szépirodalmi igényektől átszőtt írásokból kirajzolódó gondolkodás és magatartás lényegéhez tartozik egyfajta szubjektivitás jelenléte. Irodalomtörténeti tárgyilagosság számonkérése, az irodalmunkban működő erők egyensúlyba hozásának kívánalma Abody írásainak éppen azokat a sajátos vonásait tüntetné el, amelyek miatt izgalmasak és érdekesek. A kötet szerzője alapjában véve morális lény Látható ez azokból az elmélkedéseibe iktatott kitérőkből, mellékmondatokból, amelyeket olykor kacskaringózó gondolatmenetébe nagy ravaszul belecsúsztat. Önjelöltek, rágalmazók, haszonlesők, fülbesúgók s egyéb minden bizonnyal negatív figurák galériája kerekedik ki e megjegyzések sorozatából, erkölcsi felháborodást érzékeltetve, de egyúttal némi béketűrő homályba borítva. A morális igényesség és az elkötelezettségtudat szép példái a Tanügy címen összefoglalt írások a tanárkodás (és a mellőzöttség) idejéből. Kiemelendőnek érzem a kötet vegyes írásai közül, amelyek a Vízválasztó cím alatt találhatók, a Levél egy fiatal íróhoz gondolatait. Ez az írás Fodor József: Végtelen menet Valljuk meg, sose tudtunk Fodor Józseffel szemben eléggé méltányosak lenni. Késve pótolgattuk a megbecsülés díját, s mindig oly időben, mikor már nem lehetett vele mást tenni, mint megbecsülni. De van mentségünk, s ha előhozakodunk vele, a tanulságért tesszük, nem magunk menteni. Ha a Nyugat második nemzedékét emlegettük, Szabó Lőrinc, Illyés neve tolult a szánkra; ha nem Nyugat-relációban, önmagában akartuk látni e nagy nemzedéket, József Attilát láttuk elöl, mint az rendjén is van; de Fodort, a harmincas évek nagy vállalkozásáról szólva is, csak a sor végén emlegettük. Volt idő a felszabadulás után is, mikor számon kívül maradt. Fodor József, bár e nagy nemzedék egyenrangú alakja, valahogy mindig hátrahagyott lett könynyed emlékezetünk jóvoltából, ami jottányit se von le munkássága maradandóságából. A halhatatlanságnak több ideje vagyon, mint a halandóknak. Igen, a „végtelen menet”-ben majd Fodor Józsefnek is igazság szolgáltatik. A méltánylás illendő mértékének elmaradásáért a költő maga is felelős, amennyiben mindig distanciát tartott kortársai és maga között. Hetvenöt esztendős életének számvetése — a Végtelen menet — is ezt a distanciát hangsúlyozza. Nem tartalmi tekintetben. Hiszen e könyvvel átellenben ott vannak prózai visszaemlékezései, az Emlékek a hőskorszakból (1964), az Emberek és állomások (1969) és a Felkavart világ (1972), s ezek éppen azt bizonyítják, mennyire sors- és kortárs volt Fodor József, de más kortársnak s más költőtársnak lenni. Legközelebb Szabó Lóri nehéz áll a versgondolkozás, a poétai stílus dolgában, de gyakran igen távol tőle az élet menetének és összefüggéseinek megítélésében. S ha Szabó Lőrinc inkább előtérben volt, az érdeklődést inkább kivívta, hát jobban életével, mint művészetével. Fodor József életvitelének kisebb a zajgása, de hasonlóképp szokatlan a vers gondolkozása. Akkor kedves a magyar vers stílusa, ha kép, ha kerekdedség szabja áramlását. Ha úgy születik a versmondat, mintha semmi nyoma nem volna az erőfeszítésnek. A magyar költő legyen a nyelv bűvölő mestere, kecses könnyedséggel győzze le a nyelv ellenállását, s tegye ezt azon az áron is, ha meg kell hódolnia a könnyebb ellenállásnak. Bravúr és trükk árán is tartja fönn magát a fogalmazás a könnyedség látszatában, különben nehézkesnek, sőt olvashatatlannak minősítik. Fodor József nem hódolt be ennek a versízlésnek. Nem hódol most se, de inkább azt kell mondanunk, a Végtelen menet a legsajátabb Fodor József-i stílust képviseli. E stílusra minden inkább jellemző lehet, mint a kép. Mégis a legnagyobb tömörségre törekszik. A kép volna pedig a tömörítés legkézenfekvőbb eszköze. A képbe világot lehet sűríteni. De sokkal nagyobb bősége van e stílusban a viszonyító, a jelentést nem hordozó szavaknak, mint akárkinél, másnál. Noha a viszonyító szavak éppen a tömörség ellenségei. Föltörik a mondategységet, körülményesség látszatába keverik a mondatot. A versmondatot pedig töredezetté teszik. Ha Fodor József sűrít, márpedig erősen tömörít, megannyi fölhalmozott akadályon kell győzedelmeskednie. S talán éppen ezt akarja. Kifejezni a gondolkodás és a nyelv birkózását. Fodor József a gondolatot akarja versbe venni. A viszonyító szavak, az összetördelt mondat, a rengeteg ellenállás a vers egzaktságából következik. S az elvontság itt a gondolat közvetlen megjelenítése. S mi most jön itt: nagy fényre nagy sötétség, Látszat-élő, shalott kívül, belül, De nem holt, nem is élő, pedig él még. S e strófa majdnem triviális példája Fodor egzaktságának. Annak az állapotnak a rajza, amikor az ember élet és halál határán, kórházi ágyon, tudata végső világánál eszmélkedik. Mert az állapotrajz nem immanens. Nem az önéletrajz egy mozzanata, bár tényszerűen igen. Azt akarja hitelesíteni, amit a szakasz későbbi strófája kijelent: Úgy mondtam sok mindent — szókkal ha toldtam — Életet és halált (s idézve halld csak). Ks egyben mindkettő vendége voltam Az beszél itt a halálról — a Végtelen menetben —, akinek élménye, tapasztalata az élet és halál közötti kicsiny rés, az, aki tudja, élte, tapasztalta, hogy „a kettő közt függsz álomszőrte szálon”, s közben arra is marad ideje, a kifejezéshez ereje, hogy Kosztolányira utaljon, a Kosztolányi-hely — a Hajnali részegség záró szavai — tartalmával perlekedjék. A szkeptikus Kosztolányi egy megindult megrendült pillanatával. Mert Fodor József nem egy halhatatlan úrnak, hanem az élet-halálnak vendége volt. Fodor József (MTI fotó : Zinner Erzsébet felv.) 22 KRITIKA