Kritika 2. (1973)
1973 / 11. szám - Vita a transzilvánizmusról - Tordai Zádor: Boszorkányokról, és egyebekről, amik nincsenek
Vita a transzilvanizmusról Boszorkányokról és egyebekről, amik nincsenek Valaha végtelenül vitatkoztak arról, hogy mi a boszorkányok jellemzője, miről lehet felismerni őket, mi „szerepük”. Vitatkoztak mindaddig, amíg az emberek meg nem kérdezték: léteznek-e egyáltalán boszorkányok, s utána nem néztek ennek. Végtelenül lehet vitatkozni arról, hogy mi volt a „Gaál Gábori-i romániaiság”, milyen szerepet töltött be, mivel milyen viszonyban volt, mi volt jellege tartalma — anélkül, hogy a vita megoldaná a kérdést. Vitatkozni, amíg fel nem veti valaki, létezett-e egyáltalán Gaál Gábornál „romániaiságkoncepció”, „romániaiságigény”, létezett-e nála ilyen elmélet. Nos, van, aki felvetette ezt a kérdést, a válasszal sem maradt adós. Ezért ma inkább azt kell megvizsgálni, mi az, ami erre vonatkozóan Gaál Gábor írásaiban valóban létezik, hogy lássuk, mi az, ami nincsen bennük. Akik a „Gaál Gábor-i romániaiság” mellett érvelnek, azok mind ideológiai kulcsfogalomra hivatkoznak. Vagyis ez egy összefüggő koncepciót, a valóság egy részterületéről és egy problémáról kialakított képet, valamint az erre vonatkozóan megfogalmazott megoldást, mint feladatot és törekvést összefoglaló gondolatrendszert jelöl, így „Gaál Gábor-i romániaiság”-on is tudatos koncepciót, társadalmi vagy irodalmi programot, sokoldalúan indokolt igényt kell érteni. Olyan jelző ez a fogalom, amelynek éppen az a szerepe, hogy egy egész eszmerendszert jelöljön. Tóth Sándor, aki a legjobban ismeri Gaál Gábor életművét, úgy véli, hogy az ilyen értelmű hivatkozás Gaál Gáborra jogosulatlan. És a konkrét vizsgálat igazolja Tóth Sándor állítását, mely szerint Gaál Gábor a „romániaiság” kifejezést mindössze kétszer használta, mégpedig 1937-ben. Nézzük meg tehát a két esetet közelebbről. A Korunk 1937. márciusi számában jelent meg a Transzilvániai-e vagy romániai magyar irodalom? című tanulmány. A szöveg már 1936-ban íródott, de csak a következő évben jelent meg teljes terjedelemben a Győri Illés István szerkesztette Metamorphosis Transilvanae című kötetben, amely a romániai (erdélyi) magyarság életében a „főhatalom-változás” által és az utána jövő 18 évben bekövetkezett metamorfózisokat kívánta áttekinteni. A Gaál Gábor írta fejezet címe: Az irodalom. A Korunk-beli cikk ennek a tanulmánynak mintegy felét vette át. Elmaradt a bevezető két oldal és az egész második fele. Éspedig azok a részek, amelyekben az irodalmi élet helyzetleírását kapjuk, az elején egy rövid áttekintésben, a második részben az intézményekhez kapcsolva, így az utóbbiban a kiadók helyzetéről van szó — elsősorban a Helikonról, amely hivatalos akart lenni s a hivatalosság természetszerűleg magával hozza annak attribútumait is, ami „az irodalom szükségszerű elbürokratizálódásához vezet”. Tárgyalja ebben a részben Gaál Gábor még a vidéki tudat — a Budapesttől való elszakítottságból fakadó — alakulását az irodalom területén. E két kihagyott rész — nagyobbik fele ez a tanulmánynak — kétségkívül Gaál Gáborhoz méltó körképet ad, jellegéből eredően mégis egy kicsit szertefutó. Vagyis nem szigorúan szerkesztett, egyetlen gondolatra építő vagy arra konkludáló szöveg — nem is lehetett ilyen, annyi mindent kellett átfognia. Az a rész viszont, amelyet Gaál Gábor a Korunk számára kiemelt, az a tanulmány olyan része (és magva), amelyben valóban összefutnak a szálak, ahol egyetlen gondolatmenetet visz végig. Ezt a jellegetmeg is erősítette, s ezzel az írás elvi súlyát még növelte is: kihagyott a szövegből minden konkrét — szerzőre, műre vonatkozó — utalást (egyet kivéve), s mindent, ami a leíró részhez kapcsolódó volt. A tanulmány így az irodalom nemzetiségi feladatát fogalmazza meg, és ebből kiindulva bontja ki Gaál Gábor a transzilvánizmus kritikáját is. Nemzetiségi igény és program, ezen belül és ebből kiindulva az irodalom feladata, erről szól ez a tanulmány. És Gaál Gábor első súlyos érve a transzilvánizmus ellen: Romániában a magyarság nemcsak Erdélyben él, miért is a transzilvánizmus szűkít és megoszt: végső soron lemond a romániai magyarság jelentős részéről. Sőt növekvő részéről, mert (a főhatalom-változás után) éppen a magyarság szétáramlása erősödött. Erdélyben „ . . .állnak iskolái, templomai. Ezek a templomok és iskolák azonban — több okból — néptelenednek, s szanaszét az Ó-Királyságban iskolára és templomra volna szükség, ahol egy ma már valóban (most már a transzilvániaiaktól is elhagyott) magáramaradt magyarság százezrei élnek.” Iskolát és templomot: ezeket emeli ki Gaál Gábor, s azért, mert ezek voltak a nemzeti tudat ébrentartói és terjesztői, a nemzetiségi lét támaszai. Az iskolákra való hivatkozást nem kell indokolnunk, és Gaál Gábor is tudta: anyanyelvi iskolák nélkül nincs tudatos nemzeti lét, de megnő a beolvadás veszélye. Létfontosságuk vitathatatlan. A templom sem került véletlenül ide: akkoriban például a szórványmagyarság legfőképpen a református egyház számára volt állandóan átérzett feladat. De általában is nemzetinek fogták fel szerepüket az egyházak — részben az iskolák által is. Ezek az intézmények azért fontosak, mert „a főhatalom-változás előtti leülepedett, konzervált magyar nemzetet és magyar államot egybefogó, monopóliumokkal védett kiváltságos, vagy legalábbis a kiváltság illúzióiban élő nép a történelmi változás következtében vélt és igazi támaszait elveszítette; nemzetisége fölül ledőlt az állam, magára maradt s e magára maradtságban szinte új honalapításhoz kellett látnia e hazában s még most is ennek a munkáját végzi”. Egyértelmű, hogy itt a nemzetiségi, a kisebbségi lét problémája és programja fogalmazódik meg, olyan átfogó módon, amely ezt az írást az 1928-ban a Helikonban megjelent és összefüggő, tudatos nemzetiségi kulturális programot követelő cikkével hozza rokonságba. Ebbe a nemzetiségi feladatba és helyzetbe állítja be Gaál Gábor az irodalmat: nemzetiségi-kisebbségi részfeladatként fogalmazza meg imperatívuszait. S ezért mondja a bíráló szót is: „Egy nemzetiség irodalma, s a valóban nemzeti művek hiányoznak belőle.” Nemzetiségi programot megfogalmazni az irodalom számára, ez a Korunkba átemelt résznek, alapvető gondolatmenetének lényege. És ezt az elemző programot követi az a második, leíró rész, amely a Korunk-beli változatból kimaradt. Ezzel a kiemeléssel viszont magának az önállóvá lett elemzésnek megváltozik az egyensúlya. Az a cikk eredeti egészében csupán megalapozó szereppel bírt. Kiemelve és önállóvá téve viszont a tárgyalt problémák súlya az irodalom kárára alakítja át a viszonyt. De ez azt is jelenti, hogy a kiemelt rész értelme kettőssé válik. Az önállósult „alap” már magáért beszél, magáért is beszél, nemcsak az irodalomért. Vagyis, míg az eredeti szöveg az irodalommal foglalkozik s ezen belül a társadalmi-nemzeti csak megalapoz, az önállóvá tett rész társadalomról és irodalomról szól. Mármost éppen az átvitt rész végére írja új befejezésként azt a passzust, amelyben először bukkan fel a romániaiság kifejezése. A toldás egésze így hangzik: „A transzilvániai irodalmiság elképzeléséből, irodalompolitikájából, írói anyagfelismeréséből hiányzik a hely és az idő valóságos felmérése. Hiányzik a saját nemzetiségre vonatkozó átfogó sorsismeret. A valódi távlatokban való realista látás helyett szűkít és mélyít. Az életfelismerés helyett szépít, az összefogás helyett eloszt. Kétségtelenül: a magyar irodalmiság egészében a romániai magyar irodalom maga ugyancsak partikularizmus, ennek a partikularizmusnak azonban az a sajátos és egyedüli történelmi-társadalmi életmozgás a meghatározója, amelynek oly minimális a jelentkezése a transzilván magyar irodalmi törekvésekben — a romániaiság.” Mindent összevetve, azt lehet megállapítani, hogy a „romániaiság” kifejezésnek itt nincsen egyértelmű jelentése. Mert közvetlenül az irodalomhoz kapcsolódik és arra vonatkozik. A cikk egésze pedig — az említett egyensúlyváltozás következetében — általánosabb nemzetiségi-politikai értelmet is ad a kifejezésnek. Annál is inkább, mert az irodalom feladata is igen erőteljesen ebben az értelemben fogalmazódik meg, s így a kifejezés irodalmi jelentése maga is ilyen irányultságú. Egy vonatkozásban azonban egyértelmű a kifejezés. Abban, hogy G. G. számára a romániai magyar irodalom éppúgy csak rész, mégpedig szerves rész a magyar irodalom egységén belül, ahogyan a magyarság szerves része a magyar nemzet egészének. Sajátosságai ennek a résznek éppen mint résznek vannak: a kisebbségi létből (a saját nemzeti állam hiánya, a nemzeti elnyomás tényéből), valamint ezen belül a társadalmi fejlődésnek a magyarországitól eltérő vonásaiból (a szétáramlás, a társadalmi rétegződésbeli változások tényeiből) következnek. A romániaiság kifejezés itt az egész magyar irodalomhoz való tartozását állítja mint alapot, és csak e lényegi valóság megvalósulási módja az, amiben a sajátosság létezik. Semmiféle elhatárolódásról, annak semmilyen állításáról vagy elfogadásáról nincsen szó. (A Korunfo-beli tanulmányt újból a „Valóság és irodalom”-ban jelentette meg — kisebb — a mi témánkat nem érintő változtatásokkal.) A második és utolsó hely, ahol a kifejezés előfordul, egy Méliusz Józsefhez írott (1937. dec. 1-i) levél. Az előzmények a következők: 1937-ben lehetetlenné válik a lap jugoszláviai terjesztése és ez — a lap korábbi magyarországi betiltása után — súlyos csapás. Újabb lépés az elszigetelődésben, és anyagilag is nehéz helyzetbe hozza a korunkat. Ne feledjük: a lap előfizetőkből tartotta fenn magát. Ezért mind fontosabb a megmaradt alapok erősítése. Ez pedig a szlovenszkói és romániai terjesztés erőteljes fellendítését igényelte. Nagyon is jellemző különben, hogy éppen a szóban forgó levélben sürgeti Gaál Gábor Méliuszt egy nagyobb kölcsön ügyében. Azután pedig egy tervet dolgoz ki: vidéki szerkesztőségeket szeretne szervezni Váradon, Brassóban. Temesvárott: „Mindegyik szerkesztőségnek önálló a munkaköre. Ő érintkezik a munkatársakkal önállóan s ellenőrzi, szolgal- 18 KRITIKA