Kritika 2. (1973)
1973 / 11. szám - Vass Henrik: Somogyi József: petőfi - Simon Zoltán: Szabó Magda: Kiálts város!
A pécsi kamarakiállítás nem hozott — nem hozhatott — egészen új felfedezéseket, eddig egészen ismeretlen nagy tehetségeket. A centrumba azok kerültek, akiknek művészi súlya, művészi rangja már eddig is köztudott volt, noha nem szerepeltek ennek megfelelően a Nemzeti Galéria állandó bemutatóján. Nemes Lampérth inkább a mozgalom első, itthoni szakaszában játszik jelentős szerepet. Rajzainak fekete-fehér vonalhálózata olyan erőteljes, hogy szinte festményként hat — míg darabos, nagy foltokban megkomponált festményei néha szinte szoborszerűek. Tiszta, figuratív művész már igen korán kiérlelt, egyéni stílussal, amely alapvetően nem változik meg az idők folyamán. Tihanyi Lajos annál változékonyabb, annál nehezebben rögzíthető egyéniség. Az aktivizmus korszakában volt pályájának csúcsán, portréművészete nemcsak a magyar, az európai sorban is kiemelkedő. Két kisfiút ábrázoló festménye a meglepetés erejével, váratlanságával hat, s a kiállítás fontos darabja. Még meglepőbb Uitz Béla Harc című műve, amely leegyszerűsített, majdnem sematikus formájával, tömör mondanivalójával a húszas évek atmoszféráját remekül sűríti, magába foglalja. (Annak ellenére, hogy ilyen fontos állomás a művész és a magyar piktúra történetében, s annak ellenére, hogy a Nemzeti Galéria tulajdonában van, még a retrospektív Uitz-kiállításon sem szerepelt.) Bortnyik Sándor Vörös mozdony, Vörös gyár, Sárga zöld tájkép című művei ennek a korszaknak szinte klasszikus alkotásai. Kár, hogy a sorozathoz tartozó A vonat kifut az állomásról című nagyméretű festményt az amerikai Yale Egyetem múzeumának raktára őrzi, a kávéházban ülő férfit pedig egy ugyancsak amerikai magángyűjtemény. Kassák Lajos, mint az aktivizmus szervezője, a kiállítás központi helyét foglalja el. Festői tevékenysége tulajdonképpen csak az emigrációban, Bécsben bontakozik ki. Így ő — jelentéktelen vázlatoktól eltekintve — átugrik a figuratív ábrázolás korszakán, hogy mindjárt a geometrikus absztrakció műfajában alakítsa ki stílusát. Bortnyik Sándor és Kassák körülbelül egyidőben formálják ki az úgynevezett képarchitektúrát, amely a geometrikus absztrakciónak egyik változata. S csak ekkor, Bécsben kapcsolódik be az együttesbe Moholy Nagy László. Az ő igazi egyéniségét, képeinek szárnyaló, áttetsző tisztaságát, kompozícióinak belső biztonságát és szuverenitását itt bemutatott művei sajnos egyáltalán nem képviselik. Modern gyűjteményeink egyik legnagyobb hiányossága, hogy egyetlen reprezentatív Moholy Nagy-művel sem dicsekedhetnek. A korábbi, még itthon készült alkotások inkább csak a nagy mester hazai forrásait, Tihanyi, Uitz, Bortnyik, Nemes Lampérth hatását mutatják. Az aktivista kiállítás legnagyobb érdeme, hogy rendkívüli gonddal árnyalta, finomította a mozgalomról eddig kialakított képet. Olyan mestereket mutatott be, akik eddig még alig szerepeltek. Dobrovics Péter, Schadl János, Gábor Jenő, Molnár Farkas, Pászk Jenő, Ruttkay György még egy-két alkotással is jelzik, hogy milyen stílust képviseltek annak idején. S ugyanilyen izgalmas az aktivista Gulácsy vagy az aktivista Pátzay Pál, főként pedig az aktivista Kmetty János. Bármilyen gazdag, sokrétű volt is a bemutató, bármilyen tudományos igénnyel készült is, különös módon mégis bizonyos hiányérzetünk támad utána. A minőség nem feltétlenül és nem minden esetben pótolja a menynyiséget, s a látogató mit sem sejthetett arról, hogy a raktárakban még számtalan kiállításra nem került mű rejtőzik, várva egy nagyobb, méltóbb, reprezentatívabb bemutatóra. PASSUTH KRISZTINA Somogyi József: Petőfi Részlet a pápai szoboravató ünnepségen elhangzott beszédből. Ez a szobor — amely a költőről készült alkotások minden bizonnyal egyik legkiválóbbja — a mi Petőfinket, a pápai Petőfit állítja elénk. Mint sokunknak, Somogyi József, a művész számára is sorsszerű e találkozás Petőfivel, hiszen pápai diákként, gyermekkora óta formálhatja a maga Petőfi-képét. A pápai március 15-ék bensőséges plebejus pátosza, puritán szenvedélyessége mindannyiunkat nevelt, megérintett ebben a városban. Természetes volt tehát, hogy itt, Pápán, Petőfiben a mi Petőfinket láttuk, kerestük, építettük akkor is, ha tudtuk, hogy Petőfi nemcsak a mienk, hanem az egész népé, az egész világé s az egyetemes világirodalomé. Somogyi József Petőfi-szobra a költő pápai szituációját idézi. Azt a pillanatot, amire Orlay-Petrich Soma így emlékezik: „...az ajtó felnyílt, és azon egész valójában ő lépett be, csakhogy a szokottnál soványabban, bakancsba fűzött kék színű szűk nadrág, katona-frakk és lapos, fehér posztókucsmában, amilyenben az obsitos katonákat szokták elbocsátani. Egy görcsös bot, s válláról lefüggő durva vászonlakó volt minden magával hozott holmija.” Nyilvánvaló, ez a feljegyzés is inspirálhatta a művészt Petőfi alakjának megformálásában. Nemcsak azzal, hogy érzékeltesse, idézze mindazt, ami Petőfit a városba érkezésekor külsőleg jellemezte. Mint látni fogják, a bot ezen a szobron talán több a vándorbotnál. A tarisznya talán azt sugallja: ez a fiatal férfi valamit hozott magával. De ezek a tárgyi elemek mégis szerepet játszanak abban, hogy a művész kialakítsa azt a plasztikai képet, amelylyel kifejezni képes ezeket a pápai, életindító napokat. Ugyanakkor ebből a szoborból nem egyszerűen Petőfi pápai valóságát teremti újjá, hanem vallomást tesz vele és általa a művész arról, hogy mit jelentett és jelent számára, számunkra a költő. De ezzel együtt az egyetemes Petőfi-képet egy olyan nagyszerű alkotással gazdagítja, amiben Petőfi szellemét, személyiségét eredeti módon fogalmazza meg, nemcsak egy város, hanem a nemzeti köztudat számára is. Somogyi József szobra egyszellemű Petőfi egyéniségével. Nem a korábbi, romantikusan megformált költőt, hanem Petőfi lényének drámai feszültségét, gondolati, érzelmi fűtöttségét szólaltatja meg. Az a Petőfi áll itt előttünk, aki hajdan megérkezett Pápára, és aki most íme visszatért és smagával hozta azokat a szellemi sugallatokat, azt az érzelmi túlsúlyt, amit rárakott a születése óta eltelt másfél évszázad. Ezen a talapzaton olyan Petőfi áll, aki alig több mint negyedszázados, csodálatosan gazdag élet minden kincsével tért vissza hozzánk: öntudattal, fegyelemmel, a népe iránti odaadással és hűséggel. Ez a Petőfi mindannyiunkhoz szól, akik ma is itt élnek. Ez a szobor jelképes, de jelenlétével ismét formálója lehet szeretett városunk jövőbe vetett hitének, egész atmoszférájának. Somogyi József művét a realista éleslátás és a lélektani fogékonyság jellemzi. Aki elmélyül e nagyszerű alkotás tanulmányozásában, annak nem lesz nehéz felfedeznie a Pápára érkezés pillanatát megörökítő szoborban az egész életmű szintézisét, az értelemtől sugárzó, kutató, kereső tekintetben a népért, az egész emberiségért izzó forradalmár-költő zsenijét. Hiszem, remélem, hogy így él majd hatásában városunk közéletében is. Átadja majd ez a szobor a művész felismerését, Petőfivel való azonosulását mindazoknak, akik a költő szellemét és a művészet erejét, a magyar szabadság és a világszabadság összetartozását értik, átérzik és hirdetni kívánják. Esztétikai hatásával és gondolati erejével ez az alkotás közelebb visz bennünket Petőfihez, közelebb visz bennünket azokhoz az eszmékhez, amelyeket a költő tudatos életének minden rezdülésében oly következetesen képviselt. VASS HENRIK A pápai szobor 23 SZÍNHÁZ Szabó Magda: Kiálts város! Szabó Magda új drámája Csokonai születésének 200. évfordulójára készült, de nem a költőről szól, hanem a városról, amely felnevelte, elűzte, majd újra befogadta legnagyobb poétáját. Arról a Debrecenről, amely kőfalak nélkül, furfanggal, pénzzel, polgárainak szigorú hitével védte önmagát három hatalom és két vallás ütközőpontján. Kálvin puritanizmusa Méliusz Juhász Péter hitvédő igyekezetén rideg dogmává merevedett, de mégis ebben gyökerezett a város megtartó hite, ez tette Debrecent a „maradandóság városává”. Később ez a maradandóság maradisággá torzult, ám a XVIII. századig még a megőrző, a korszerű eszméket magába olvasztó jelleg dominált. Ebből származott Csokonai költészetének sajátos íze is: a népit a rokokóval, a magyart az európaival elegyítő, egyszer filozofikusan elvont, máskor pajzánul vaskos stílusa. Szabó Magda úgy szól Csokonairól, hogy a városról beszél, a megtartó erőről, a „debreceniségről”. Példázatul egy valós történelmi eseményt választott, ami köré jó írói érzékkel felépíthette a drámai szituációkat. „Ki ölte meg Borzán Gáspárt?” Ezzel a kérdéssel indul a darab, s az előjáték szellemesen pergő replikáiból kiderül, hogy noha sem Rudolf császár, sem Ahmed szultán, sem Kálvin, Bocskai, Belgiojoso nem ismerte soha Borzán Gáspárt, mindnyájan részesei halálának. A dráma három felvonása bizonyítja ezt. A darab lényege azonban mégsem ebben a bizonyító eljárásban van, s így az előjáték nem kapcsolódik szervesen a tragédiához. Szabó Magdát ugyanis inkább az érdekli, hogy milyenek voltak Debrecen polgárai, mi tette őket olyanokká, hogy nemcsak legendás gazdagságukat, de családi boldogságukat, életüket is fel tudták áldozni városukért. Mint történelme során annyiszor, 1604- ben is pénzzel kell megváltani a város nyugalmát a vesztett álmosdi csatából elvonuló KRITIKA