Kritika 2. (1973)

1973 / 2. szám - A kritikai Állásfoglalás után - Kelemen János: Mi a strukturalizmus?

ehhez kapcsolódó problémákról a Természet dialektikájában, Lenin a totalitásról a Filozófiai Füzetekben, hogy a lukácsi esztétika egyik központi kategóriája a műalkotás totalitása, hogy Eizenstein a film­alkotás lényege kapcsán hogyan beszél a rész és egész viszonyáról, a pars pro toto elvéről, a szerves egységről stb. E problémák és azok kifejtése révén Hankiss Elemér megismerkedhetne mindazokkal a kérdésekkel, amit ő a strukturalizmus lényegén ért. (Hankiss Elemér persze az ennek következtében létrejött ellentmondást könnyen meg­oldja, ennek során kiderül majd, hogy Engels, Lenin, Lukács, Eizen­stein strukturalisták voltak, ahogy Hankiss — állítólag sokakkal egyetértésben — Marx Tőkéjét tekinti az első, úttörő jelentőségű strukturalista alkotásnak.) Engedje meg Hankiss Elemér, hogy szerény személyemben én is vallomást tegyek. Én is strukturalista vagyok, csak még nem fejtettem ki ezzel kapcsolatos álláspontomat. Ennek lényege a következő: a strukturalizmus az egy részleges módszer, a kutatásnak bizonyos szint­je, szakasza, ahol a lényeges az, hogy e szinten csak mennyiségi és formális viszonyokat (és nem formalista, mint ahogy ezt Hankiss Elemér az én számba igyekszik adni) vizsgál; e módszer a jelensége­ket mennyiségi és formális összefüggéseik szintjén, a rendszereket mennyiségi összetevői és ezek formális viszonyai, kapcsolatai szintjén ragadja meg. Röviden azt mondhatnám, hogy a strukturalizmus a tudományos ku­tatás mennyiségi — és ezen mennyiségek formális kapcsolatainak a szintje; ez a szint az empíria és a dolgok logikai megragadása között helyezkedik el, közelebb az empíriához. A dialektikus logika azon­ban — mint egységes folyamatot — magába foglalja ezt a szintet is. Miért nevezzem ezt a szintet akkor strukturalizmusnak? Csak! Mert ez lesz Hankiss Elemér számára a nyílt és egyenes beszéd, hogy mégis van strukturalizmus. (Ezért strukturalista Marx is.) Mondhatná valaki, hogy Hankiss Elemér is egy részleges módszer­nek, a kutatás egy bizonyos szintjének tekinti a strukturalizmust. Igen, Hankiss Elemér ezt is mondja, de ezen állításának teljesen el­lentmond (s ezzel azt meg is szünteti) akkor, amikor a strukturalizmus általa vélt sajátosságait kifejti. Hankiss Elemér és a hozzá közel ál­lók magatartásának tragikomikuma abban van, hogy­­ érezvén bi­zonyos reális problémákat, azt, hogy a marxista társadalomtudomá­nyok sok területen elmaradtak a fejlődésben, hogy a polgári társa­dalomtudományok az empirikus kutatások szintjén jelentős eredmé­nyeket adtak s adnak még ma is — a marxizmust úgy egészítik ki, „fejlesztik tovább”, hogy ezzel az a polgári kutatás empirikus ered­ményeit nem is annyira integrálja, mint inkább — végső fokon — fel­oldódik benne. Meg vagyok róla győződve — Hankiss Elemér bármely írásán ki­mutatható —, hogy Hankiss Elemér a maga naivitásában minderről mit sem tud és ezáltal akaratlanul is filozófiát csinál: a dialektikus logika helyett a strukturalizmust (a Hankiss Elemér által hozzáadott kommentárokkal együtt) akarja a tudományos kutatás, a megismerés olyan módszerévé felmagasztosítani, amelyre csak a marxista dialek­tikus logika tarthat igényt. S ha ez csak Hankiss Elemér magatartása lenne, kár lenne rá a szót vesztegetni. Tény, hogy társadalmi fejlő­désünk jelenlegi szakaszán az itt jelzett szimptómák egy magatartás­­típust jelentenek, amelynek lényegét fel kell tárnunk, mert csak az e típusban jelzett negatívumok leküzdése révén válunk képessé a bonyo­lult valóság tudományos megragadására. NOVÁK ZOLTÁN kai gazdaságtan és a történelmi materializmus felépítésének inherens mozzanata volt, mint ahogy magának a valóságnak, az adott társa­dalmi szerkezetnek a megértéséhez is hozzájárult, hiszen a minden­napi tudat szintjén jelentkező képzetek, illetve az ilyen képzetek kri­­tikátlan általánosításaiként kialakuló polgári ideológiák részei a fenn­álló valóságnak, hozzátartoznak adott szinten történő reprodukálásá­hoz. Annak felismerése, hogy ezek az eszmerendszerek miként jönnek létre és hogyan működnek, a valóság feltárásának egyik állomását je­lentette Marxnál, s ezt kell hogy jelentse ma is. A kritikai elemzést helyettesítő a priori elutasítás egyébként állandóan szüli a szellemi életben a másik végletet: a polgári ideológiák kritikátlan elfogadá­sát.­ Ha a strukturalizmus értékelésének problémáját a fenti tanulságok és­ a jelzett tudományos és ideológiai szükségletek összefüggésébe il­lesztjük, le kell szögezni, hogy Hankiss Elemér egyike azoknak, akik a racionális vita előfeltételeinek megteremtéséért valóban tettek vala­mit. Strukturalizmus című kétkötetes válogatása — mely az interpre­tációs nehézségeken túl egy sor terminológiai, nyelvi stb. probléma megoldását tette szükségessé, s melyben igen sok és igen tiszteletre­méltó munka rejlik — többet érdemel annál a sommás kijelentésnél, hogy Hankiss „nem tisztázta a strukturalizmus értelmét”, vagy annál a kétes értelmű és értékű mondatnál, hogy „Hankiss Elemér a struktu­ralizmus magyarországi népszerűsítője”. Mivel Novák írásából és Hankiss válaszából kitűnik, hogy A Jancsó­­filmek motívumrendszere című cikk valóban csak ürügyet szolgálta­tott a vitához, úgy vélem, megengedhető, hogy eltekintsek tőle, s a vitában felmerülő általános kérdésekről fejtsem ki véleményemet. Mi a strukturalizmus? Novák Zoltán a Kritika novemberi számában Hankiss Elemér Jan­­csó-cikkét bírálva tulajdonképp a strukturalizmus alkalmazhatóságá­nak és marxista értékelésének problémáját feszegeti. Sajnos a szó­ban forgó Hankiss-cikk (s önmagában egyetlen más írás sem) kínál­hat elegendő anyagot ahhoz, hogy ezt a nagy horderejű problémát ér­demében meg lehessen vitatni. Úgy vélem, Novák nem választott meg­felelő terepet sok tekintetben megszívlelendő megállapításainak ki­fejtésére. A vita igazi terepét csakis a strukturalista módszerű tudo­mányos munkák elmélyült tanulmányozása jelentheti, ezek értékelé­sének mércéje pedig egyedül az lehet, hogy az általuk tanulmányozott jelenségekre tudtak-e racionális magyarázatot kidolgozni vagy sem. Nem lehet azt állítani, hogy egy ilyen vita minden feltétele megvan nálunk, hiszen Lévi-Strausstól két-három cikk olvasható magyarul, Foucault-tól, Lacantól szinte semmi, és a hiányokat oldalakon keresz­tül lehetne sorolni. Pedig a múlt elegendő tanulsággal szolgálhat ab­ban a tekintetben, hogy a marxizmus hatékonysága a polgári irány­zatokkal folytatott polémiákban mindig csökkent, a marxizmus min­dig defenzívába szorult, amikor ezeknek az irányzatoknak a megis­merését és kritikai elemzését előre gyártott ítéletekkel pótolták. (Nem kell különösképpen hangsúlyozni, hogy Marxnak, Engelsnek és Le­ninnek más volt a módszere. Marx a polgári politikai gazdaságtant nemhogy semmibe vette volna, hanem annak egészét dolgozta fel és tette beható bírálat tárgyává. Ez a kritikai feldolgozás a marxi politi­­ ki­a strukturalizmus? Ha csak egy pillantást vetünk a nyelvtudomány, az etnológia, a szociológia, a pszichológia vagy akár az irodalomtudomány történe­tére, ha csak megemlítjük Saussure, Hjelmslev vagy Chomsky, Piaget, Lévi-Strauss vagy Jakobson nevét, akkor csak a nevetségesség kockázatával mondhatjuk, hogy „blöff”, hogy „halandzsa”, hogy — s most idézzük Sartre-ot — „az utolsó barikád, melyet a burzsoázia még Marxszal szemben felállítani képes”. Természetesen nem állha­tunk meg ennél a negatív kijelentésnél. Ezen a ponton azonban cél-­­ szerű lesz kérdésünket kiegészíteni: miről folyik a vita? Melyik struk­turalizmusról? Véleményem szerint ugyanis épp ezt nem tisztázták a vitázó felek. Sem Novák, sem Hankiss nem tett különbséget a strukturalizmus egy tágabb és egy szűkebb értelme között. Novák egy szűkebb érte­lemben vett strukturalizmusra gondol, amely az utóbbi évtizedben valóban sajátos világnézetté, filozófiává fejlődött, s Hankisst úgy látja, mint ennek védelmezőjét. Hankiss viszont tágabban fogja fel a strukturalizmust: bizonyos hasonló módszertani elképzeléseik alapján együvé sorolva olyan, egymással csak lazán összefüggő, sőt egymással olykor homlokegyenest szemben álló irányzatokat, mint a new criti­­cism-et, a fenomenológiai vagy nyelvészeti eredetű irodalomelméleti iskolákat stb. A két vitapartner így másról beszél, s aligha értheti meg egymást. Nem kétséges, hogy a fenomenológiai rétegelemzések, az angolszász kritikai módszerek vagy a francia nouvelle critique egy lazább tipoló­gia alapján valóban rokoníthatók. Ahogy a különböző tudományterü­leteken hasonló módszertani elképzelések vezérelhetnek egy Jakob­­sont, egy Chomskyt, egy Personst vagy egy Lacant is. De a fenome­nológia, az egzisztencializmus, a perszonalizmus, a francia strukturalis­ta metafizika, a pierce-i neoarisztotelianizmus, a kartéziánus raciona­lizmus vagy a pragmatizmus — Hankiss sugalmazásával ellentétben — nem kívülről kapcsolódik, nem cicomaként járul az említett iskolák módszertani eljárásaihoz. Ezek az iskolák — éppen, mert különböző filozófiai elképzelések képezik alapjukat — nem ugyanazt a struktu­ralizmust képviselik. Ami — néhány általános alapelv megegyezése ellenére (irodalomelméleti vonatkozásban ilyen a „műközpontúság”, az „objektivitás” elve, az „egzaktságra”, esetleg a „kvantifikálhatóságra” törekvés) — módszertani fegyvertárakra is rányomja bélyegét. A mondottak szinte banális igazságot takarnak: egy átfogó módszertani program mindig tartalmaz a vizsgált tárgy lényegére vonatkozó hipo­tézist, így belső szálak fűzik a filozófiai nézetek valamilyen rendszeré­hez. Elég a nyelvészetre utalnunk. Saussure alapvető módszertani kate­góriái („nyelv”/„beszéd”, „rendszer”, „forma”, „jelentő”/„jelentett”) egyben a nyelv lényegét hivatottak tükrözni. A generatív grammatika sem egyszerűen egy új technika a nyelvi jelenségek leírására, a kü­lönböző elméleti modellek megalkotására, értékelésére és kiválasz­tására, hanem a nyelv lényegéről, működéséről és elsajátításáról szóló összetett elmélet, melynek megvannak a maga pszichológiai és filozó­fiai vetületei. Igaz, a generatív grammatika meglehetne a kartéziánus racionalizmus nélkül, ez azonban az a kivétel, mely erősíti a módsze­rek és a filozófiai megalapozás közötti kapcsolatról szóló fentebbi sza­bályt. Itt érdemes rámutatnunk, hogy a szűkebb és tágabb értelemben vett strukturalizmus már a nyelvtudományon belül is elkülönül. Saus­­sure nyomán a klasszikus XX. századi nyelvtudományi iskolák tovább nem bontható fix elemeket igyekeztek az egyes nyelvi szinteken el­különíteni, hogy ezek viszonyhálózataiban stabil struktúrákra lelje­nek. Ez a törekvés megfelelt a tudomány történetileg adott fejlettségi fokának, és sok tekintetben gyümölcsözőnek bizonyult. Gátolta ugyan­akkor nyelvünk ama döntő fontosságú sajátosságának megvilágítását, hogy olyan mondatokat vagyunk képesek létrehozni és megérteni, melyekkel korábban sohasem találkoztunk. A klasszikus strukturaliz­mus nyelvészeti modellje i­s az etnológiában, a szociológiában, az irodalomelméletben stb. a „szűkebb értelemben vett”, tehát a főleg francia ihletésű strukturalizmus ezt tartotta szem előtt — ahhoz a paradoxonhoz vezetett, hogy csak azt mondhatjuk, amit nyelvünk ele­ve lehetővé tesz, „nem mi beszélünk, hanem a nyelv” (innen adódik egy nyíltan objektivista-antihumanista filozófiai álláspont lehetősége). A 7 KRITIKA

Next