Kritika 2. (1973)

1973 / 2. szám - A kritikai Állásfoglalás után - Kelemen János: Mi a strukturalizmus?

generatív grammatika — gyökeres fordulatot hozva — nem a leltár­­szerűen meglevő, készen adott morfológiai, szintaktikai és szemantikai struktúrákat, hanem létrehozásuk elvét állapítja meg, vagyis azokat a véges számú rekurzív szabályokat igyekszik rögzíteni, melyek segít­ségével végtelen számú mondatot hozhatunk létre („generálhatunk”), melyek tehát lehetséges struktúrák végtelen együttesét jellemzik (így mód nyílik a nyelv produktív természetének magyarázatára). Ma már a generatív grammatikával is „baj van”, s egy olyan filozófiai fun­­dáltságú nyelvelmélet alapján,­ mint a beszédaktusokat (locutionary act) elemző Austiné, egészen új kép van kialakulóban a nyelvről. Tágabb és szűkebb strukturalizmus Mi a tágabb és a szűkebb értelemben vett strukturalizmus megkü­lönböztetésének kritériuma? E megkülönböztetés — mint talán már a föntebbiekből is kitűnik — nem a módszerként és ideológiaként ér­telmezett strukturalizmus mesterséges szétválasztását foglalja magá­ban. Ha Hankiss a strukturalizmusban (mint láttuk, egy igen tágan értelmezett strukturalizmusban) bizonyos módszertani elvek filozófiai­­lag közömbös együttesét látja’, akkor Novák másképpen ugyan, de szintén elválasztja egymástól a „módszert” és a „filozófiát”, mond­ván, hogy a strukturalizmus mint filozófia elvetendő, de mint módszer alkalmazható, mégpedig „a formális elemzés szintjén”. Ebből — No­vák akarata ellenére — a tartalom és a forma szétválasztása követ­kezik. Nem arról van szó, hogy a strukturalizmus mint módszer ter­mékeny (egy lehatárolt szférában), hanem arról, hogy termékeny az a strukturális szemléletmód, melyet a különféle strukturalizmusok is képviselnek, s melynek finomításához hozzájárultak. Ez a strukturális szemléletmód azonban érvényre juthat a valóság legkülönbözőbb te­rületeinek tanulmányozásában, így — ha műalkotásokról van szó — a tartalom és a forma összefüggéseinek elemzésében is. A „tartalmat”, a „jelentést” mindig jelek meghatározott struktúrája hordozza, így a tartalomhoz másképpen nem is juthatunk közelebb, mint annak a strukturális elemzésnek a segítségével, mely feltárja a jelentéssel bí­ró struktúra szerveződésének elveit. A tágabban értelmezett strukturalizmus a társadalomtudományok fejlődésének, tudománnyá válásának belső logikájából és bizonyos — a századforduló korszakáig visszanyúló — világnézeti szükségletekből fakad. A társadalomtudományok sajátos helyzetéből adódó problémák­ra (specifikus szubjektum-objektum viszony stb.) itt nem kívánok ki­térni, a számtalan tényező közül csak a következőket említeném. A nyelvészet, a szociológia, az etnológia, és a pszichológia nagyjából egy­­időben jutott el odáig, hogy a felgyülemlett empirikus tényanyaggal a korábbi módszerek birtokában már nem tudott megbirkózni. Ahhoz, hogy egyáltalán racionális formában legyen előttük vizsgálódásaik tárgya, meg kellett azt konstruálniuk, előzetesen megrostálva, osztá­lyozva, sémák szerint elrendezve a tények kaotikus halmazát (pon­tosan ennek felel meg a saussure-i langue fogalom vagy a „társadalmi tény” durkheimi fogalma). Egy adott fokon a tudomány tárgyának ter­mészetéből következik tehát, hogy a figyelem a jelenségek konkrét­egyedi meghatározottságairól az összefüggésekre, a különböző aspek­tusokból tekintett homológiákra és izomorfiákra, egyszóval a struktu­rális mozzanatokra terelődik. Hankissnak teljesen igaza van abban, hogy a jelzett tudományokat messze megelőzve Marx közelítette meg először ilyen módon a társadalmi jelenségeket. A strukturális meg­közelítés a tudományos kutatás egyik lépcsőfokává és egyik kritériu­mává válik nála. Ahhoz, hogy a politikai gazdaságtan után a többi társadalom- és humántudomány, melyet a századfordulón jórészt még a polgári filozófiák befolyásoltak, szintén lépést tegyen ebbe az irány­ba, a tudományfejlődés logikáján túl szükség volt az individuum ha­gyományos polgári mítoszának feladására. Az individuum helyzetének a modern kapitalizmus szerkezetében megfigyelhető változásai olyan világnézeti szükségleteket teremtettek, melyekre a polgári filozófia antipszichologista fordulata felett. A századforduló platonizáló tenden­ciái (Brentano, Meinong, Frege, Russel, Husserl) jelzik a szubjektum felszámolásának kezdetét, hogy a folyamat a platonizmus közjátéka után a nyelv logikai analízisében teljesedjék ki (Bécsi Kör). A mű­vészetekben (legérzékelhetőbb módon talán a regényben) ugyancsak végbement a filozófia antipszichologista fordulatához hasonló folya­mat. A tágabban értelmezett strukturalizmus ennek az intellektuális éghajlatnak a gyümölcse, s annyi áramlata van, ahány színben ját­szik az új filozófiai horizont. Jellemzője, hogy a társadalmi és emberi jelenségek leírására a strukturális elemzés és a modellálás különféle módszereit dolgozta ki, melyek egyre inkább hasznosítják a matema­tika, a matematikai statisztika, a kibernetika, az információelmélet, a szemiotika stb. eredményeit. Ezek a módszerek a valóság egyes rész­területeinek feltárásában bizonyos szintig — az absztrakció megha­tározott fokán — jól működnek, s egyetlen tudomány sem lehet meg nélkülük, főleg a kutatás előkészítő szakaszában. Elégtelenségük (mely a mögöttes filozófiai alap következménye) akkor mutatkozik meg, amikor az adott területet egy olyan összképbe kell illeszteni, melytől a konkrét vizsgálat során jogosan eltekinthetünk. Az összképhez, a konkrét totalitás dialektikus helyreállításához hiányzik a megfelelő társadalom-, ember- és történelemfelfogás. A tudományfilozófiai is­kolák — mint láttuk — antipszichologista beállítottságuk következ­tében elvetették a szubjektumról mint magába zárt bensőségről szóló tudománytalan felfogást, de „a gyereket is kiöntötték a kádból”: a valóság összefüggéstelen részterületekre esett szét, melyeket nem fog­lal egységbe az ember, mint a praxis és a történelem valóságos szub­jektuma — melyekről leválik a természet- és társadalomformáló em­beri tevékenység, mint a szubjektum és objektum dialektikájának a kulcsa. A polgári filozófia az új körülményekre, melyek kihúzták a ta­lajt a szubjektivisztikus felfogások alól, új mítosszal válaszolt. Ezért az a tény, hogy a valóság minden szintjén működnek strukturális törvények, nem jogosít fel arra, hogy ne lássuk: a struktúrakutatás követelményeire hivatkozó polgári irányzatok a „strukturalizmust” különféle ideológiai célok szolgálatába állítják (esetenként a történel­mi és a dialektikus gondolkodás alternatívájaként kínálva fel). „Módszer” és „filozófia” tehát már a tágan értelmezett struktura­lizmus esetében sem egykönnyen választható szét. Mindenesetre a strukturális elemzés olyan technikáival van itt dolgunk, melyek hasz­nosításától egyetlen marxista tudós sem zárkózhat el, feltéve, ha fi­gyelembe veszi azt, amit Marx a „speciális tárgy speciális logikájának” nevez. A szó tulajdonképpeni értelmében vett strukturalizmus viszont eleve sajátos filozófiává növeszti a maga módszertani elveit: egy egész ember- és társadalomkoncepciót épít a klasszikus strukturalista nyel­vészet elméleti alapzatára, melyet ez az alapzat nem lesr­e. Amikor Lévi-Strauss követői nyelvészeti fogalmakkal írják le a társadalmi élet legkülönbözőbb területeit, azt a felfogást érvényesítik, hogy a társa­dalom minden részrendszere nyelvi rendszerként működik, s ezzel nyilvánvalóan vétenek a „speciális tárgy speciális logikája” ellen. Következtetések A mondottakból nem következik, hogy akár a szűkebb értelemben vett strukturalizmusban is ne lennének tudományosan elfogadható mozzanatok. Ezeket akkor ragadhatjuk meg, ha megállapítjuk, való­ságosan meddig terjeszthetők a nyelvi analógiák. Bence György és Kis János helyesen mutatott rá, hogy csak azok az objektivációs rend­szerek mutatják a nyelv mintájára működő törvényszerűségeket, me­lyekben a nem kumulatív fejlődés típusa uralkodik. (Kis János—Ben­ce György: A strukturalista elemzés határai, Kritika 1969 szeptem­ber—október.) Ezzel magyarázható, hogy Lévi-Strauss éppen a rokon­sági struktúrák vizsgálatában érhetett el valóságos eredményeket. Nyilvánvaló nyelvi analógiák fedezhetők fel azokban az objektivációs szférákban is, melyekben előtérben áll a jelszerűség, a szimbolikus vi­selkedés különböző formáiban, a mítoszalkotásban, a művészetekben stb. Ha megállapítjuk, hogy természetesen itt is óvatosnak kell lenni a nyelvészeti módszerek túlzott kiterjesztésével szemben, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a strukturalizmus nyelvi hiposztatá­­cióival szembeni védelemként magán a strukturalizmuson belül in­dult fejlődésnek az a tudomány, mely a verbális és nem verbális jel­rendszerek általános s pusztán nyelvi sémákkal le nem írható tör­vényszerűségeinek tanulmányozására hivatott, a szemiotika. A különféle strukturalizmusok által kidolgozott strukturális elem­zések elsősorban akkor számíthatnak sikerre, amikor a valóság kü­lönböző szintjeinek az összevetése a feladat. A művészet területén ez azt jelenti, hogy nagy anyagok vizsgálatakor, műfajok, műalkotástí­pusok jellemzésekor hasznosíthatók a strukturalista módszerek. Ilyen esetekben a társadalmi élet más nagy struktúráival vetjük össze a műalkotások tipikus struktúráit (példa az alap és felépítmény viszo­nyának marxi elemzése, mely tipikusan strukturális törvényekben fo­galmazódik meg). Mindez módot ad a műalkotások társadalmi és ideológiai meghatározottságának sokoldalúbb értelmezésére. Lucien Goldmann e gondolat jegyében bizonyította be, hogy az általa kidol­gozott „genetikus strukturalizmusnak” a tartalom vizsgálatában is van mondanivalója, sőt elsősorban a tartalmi, mintsem a formális elem­zés szintjén működik. Ha az irodalmi műben elkülönítjük a nyelvi kifejezés, a kompozíció, a műbe kerülő valóságmozzanatok s végül az egész művet átszövő értékek, értékítéletek szintjét, akkor vitáznék Nováknak azzal a meg­állapításával, hogy a „strukturalista elemzés” (én inkább „strukturális elemzést” mondanék) egyedüli létjogosultsága a formális elemzés. No­vák ehhez hozzáteszi, hogy a többi szint vizsgálatára van már tudo­mányunk: a marxista esztétika. Teljesen egyetértek, de úgy vélem, problematikus az a szétválasztás, hogy egyik oldalról van a struktura­lizmus (ez működik a formális elemzés szintjén), másik oldalról pe­dig van az esztétika az összes többi probléma vizsgálatára. A formális elemzés vajon nem tartozik a marxista esztétika hatókörébe? S for­dítva: a mű jelentéssíkja vajon nem strukturált? A magam részéről (többek között a föntebb mondottak alapján) a tartalom és forma egy­ségeként felfogott mű vizsgálatának egyik állomásaként fogom fel a strukturális elemzést. A strukturalizmus módszereinek és a strukturális megközelítési módnak persze megvan a határa, s ez szintén az előbbiekből követke­zik. Nem véletlen ugyanis az, amire Hankiss utal, nevezetesen az, hogy a strukturalizmus néhány „briliáns” elemzésen kívül eddig nem sokat produkált a konkrét műelemzések területén, s inkább a poétikai ku­tatásokban jeleskedett (ehhez hozzátenném a retorikai kutatásokat is). Ez egybevág azzal, hogy inkább a „nagy anyagok” elrendezését, tipoló­giáját tekinthetjük a kutatás „strukturalista” szakaszának. A műalko­tások sajátos egyedi minőségének a megragadása már többet kíván (ismét nem véletlen, hogy a művészet területén leginkább a folklore­­alkotások vizsgálatában bizonyult hasznosnak a strukturalizmus, ahogy a különböző tudományok között is leginkább az etnológiában hódított tért, leszámítva persze a nyelvészetet). Novák néhány megjegyzése — mely bizonyára csak pontatlan fo­galmazás eredménye — ellentmond a nyelvfilozófia, a nyelvtudomány és a szemiotika immár elemi megállapításainak. Sajnos ezek a pontat­lan megfogalmazások érvelésének centrumát képezik. (Ilyen a nyelvi jelek egyezményes voltára utaló mondata, amely a konvencionalizmus árnyékát idézi fel, figyelmen kívül hagyva, hogy a motiváltság és motiválatlanság dialektikája az egész nyelvet áthatja. De ilyenek a filmnyelvről tett megjegyzései is, melyek megvitatása természetesen más fórumokra tartozik.) A pontatlanság és felületesség rontja a strukturalista ideológiával folytatott marxista vita hitelét. Véleményem szerint Hankiss sem tett meg mindent a nézetek tisz­tázásáért, mivel nem különböztette meg a strukturalizmus különböző típusait, melyek pedig a módszerek és az ideológiák közötti összefüg­géseknek esetenként más-más formáját mutatják. KELEMEN JÁNOS KRITIKA 8

Next