Kritika 2. (1973)

1973 / 3. szám - Írások Petőfiről - Szakolczay Lajos: Dávid Gyula - Mikó Imre: Petőfi Erdélyben

Mindezt azért kellett előrebocsátanunk, mert Csanádi Imre nem ilyesfajta kötetet tett le a Petőfi-évforduló asztalára. A válogatás­hoz írt indulatos utószavából megtudjuk, év­tizedek óta foglalkoztatta az a terv, hogy az eddigi, többnyire műfajok szerint csoportosító, jobbadán csak a versekre támaszkodó válo­gatás helyett olyan „összesítő válogatás”-t szerkesszen, amelyben az életmű egyes da­rabjai — nemcsak a versek, hanem a levelek, feljegyzések, drámarészletek és egyéb prózai írások — pontos időrendbe állítva szuggesztí­­vebb, s ami ennél is lényegesebb, igazibb, élet­szerűbb Petőfi-képet prezentáljanak. Merőben hiú vállalkozás lenne a válogatás helyességét vitatni, vélt vagy látszólagos hiá­nyosságait szóvá tenni. Minden válogatás szub­jektív, s ezért önmagában hordja a torzítások veszélyét. Csanádi Imre válogatásának pedig éppen az szerintünk a legfőbb erénye, hogy válogató módszerének rendkívüli merészsége ellenére (pl.: az induló költőt, az 1840—43-as időszakaszt nyolc vers és négy levél mutatja be) sokszínű mozaikokból rakott Petőfi-képe nem torzul el, hanem meglepően árnyaltab­bá, hitelesebbé kerekedik. Joga van a szer­kesztőnek — a költőutódnak még több! — ahhoz, hogy úgy válogasson, ahogy azt a ma költőjében élő Petőfi sugallja vagy éppenség­gel igényli. Minthogy joga van ahhoz is, hogy ne az újabb kiadások, textológiai elvek he­lyesírását kövesse, hanem a Petőfiéhez köze­lítsen, különösen akkor, amikor ennek a he­lyesírásnak a versmértéket meghatározó, a tisztább rímet kialakító szerepe van. Persze a kialakított Petőfi-kép szükségkép­pen nem minden vonatkozásában új, de két­ségtelenül izgalmasabb az eddigieknél. Igaza van Csanádi Imrének, amikor háborgó utó­szavában azt rója fel a költő halála óta eltelt öt negyedszázadnak, hogy hány Petőfi-verset fakított el, „nyűjt már-már alig olvashatóvá az örökös oltálás, iskolai parkolás”, a tömén­telen „elemzés”, az egymást váltó és egymás­nak ellentmondó korok értelmezése és kisajá­títása. S ezek ellen úgy is lehet küzdeni, ahogy ezt Csanádi Imre teszi: az életművel. A tel­jesebb életmű megértése, befogadása érdeké­ben történik itt e kötet anyagának kiválasz­tása, ez indokolja néhány annyira közismert vers kihagyását, néhány közvetlen életrajzi motivációjú vers vagy levél elhagyását is. A válogatást a szerkesztő belső, keményen szug­­gesztív igényei mellett az életmű elsődleges­ségének, az életrajz másod­lagossá­gának szem­pontjai határozzák meg. De Csanádi azt sem téveszti szem elől, hogy a válogatásra — minden válogatásra — nem az összes művek helyett, hanem azok mellett van szükség. S ezért úgy válogat a versek és a prózai írások, levelek, feljegyzések, drámarészletek közül — érezhetően roppant nehézségeket legyűrve —, hogy az egész, a teljesség ne csorbuljon. Vajon helyes-e az életmű ilyetén való be­mutatása? Érzésünk szerint nemcsak helyes, szükséges is. Bizonyságul elegendő az első ver­set (Az őrágyhoz-1) az ezt nyomban követő első levéllel (Grazban keltezett levele Nagy Imréhez) összevetnünk. Már Illyés Gyula fi­gyelmeztet arra, hogy ez a vers a „nagy for­duló”, ekkor születik meg valójában a későb­bi „dacos” költő. A vers megállta az idők pró­báját, a zsengék közül az első, amelyet szi­gorúbb mércével mérhetünk. A levél olykor kusza, koravén mondandójával nem a verset egészíti ki, hanem a helyzetet. „Az élő vad kínok örömtelen ifja”, akinek „a sors nem akar kedvezni”, az életnyomorúság feneketlen mélyén írja a zsengék botladozó sorai után az első „nagy” verset. A gyermekből férfi lett. De lapozzunk tovább, 1845—46 fordulójára, az egyik nagy válság idejére. A Téli éjt a mű­vek keletkezési kronológiájának megfelelően a Tigris és hiéna biztos kézzel választott ré­szei követik, majd az 1846-os esztendő máso­dik verse, Az őrült, aztán A hóhér kötetének egyik fejezete következik. A sort a Tündér­álom kezdő és befejező strófái folytatják, hogy ezt követően a még mindig nem kellőképpen értékelt Felhők ciklusának hatvanhat darab­jából a legszebb huszonhatot olvashassuk. A kapott összkép az első látásra bizony bizarr, s nem a műfajok különbözősége miatt az. Ez a meztelen valóság. Az összképet a kihagyott versek (Isten csodája, A szökevények fordítá­sa, Távozol hát ifjúságom, Vajda Péter halá­lára) sem módosítanák. Ezért jó ez a váloga­tás. Abban is egyet kell értenünk a szerkesztő­vel, hogy a Petőfi-életmű nem a Szörnyű idő zaklatott víziójával törik meg. Az életművet Mezőberényben írt utolsó verse után (ki tudja, utolsó verse volt-e ez a vers?) a válogatás­ban — a valóságban is — Júliához írt utolsó levele zárja le. Ez a Marosvásárhelyről Tor­­dára írt levél szinte ellenpárja a Szörnyű idő­nek. A zaklatott víziót lényegesen kilátástala­nabb viszonyok között a józan tervezgetés váltja fel. Ez is beletartozik az árnyaltabb Pe­­tőfi-képbe. . Csanádi Imre összesítő válogatását forgatva önkéntelenül is az a gondolatunk támad, hogy ez a kötet akár elindítója lehetne egy későb­bi sorozatnak. Bizonyos, hogy egy ilyen so­rozat irodalmunk alaposabb megértését szol­gálná. (Magvető) MIKLÓS RÓBERT 23 Dávid Gyula - Mikó Imre: Petőfi Erdélyben N­em mentségként, inkább a lelkiismere­tem megnyugtatására már az elején jelzem: a két kolozsvári szerkesztő, Dá­vid Gyula és Mikó Imre Petőfi-könyvét be­mutató cikkem nem kritika. Nem is lép fel azzal az igénnyel, hogy az éppen ez idő tájt megélénkülő Petőfi-kutatás vitás kérdéseiben igazságot osszon. Ha majd a kolozsvári Utunk­ban a bukaresti A Hétben folyamatosan publikált anyag könyv alakban is napvilágot lát, bőven kínálkozik alkalom a Petőfi-kuta­­tók szakmai kritikájára, s annak eldöntésére is, hogy az erdélyi örökséget eddig is fárad­hatatlanul gondozó írók jól sáfárkodtak-e a kiválasztott anyaggal. Különben is, az újság­közléstől a könyvformáig hosszú az út, kár volna már a vajúdás időszakában a születen­dő gyermek tulajdonságait számon kérni. Cé­lom tehát nem más, mint előrejelzés, figye­lemfelhívás egy várhatóan érdekes munkára. A Petőfi Erdélyben című kötet legfőbb tu­lajdonsága a közhasznúság. Nem a szakma­belieknek, de a legszélesebb olvasóközönség­nek íródott ez a mű, az ismeretterjesztésen kívül azonban más célja is van. Első olvasás­ra csak mindkét szerzőnek a tényekhez, ada­tokhoz ragaszkodó hűsége a szembetűnő. Az anyag olvasásában (a Petőfit nem ismerőknek, az anyag izgalmas felfedezésében) előrehalad­va azonban a szöveg egyre jobban sugallja az igazi mondanivalót: Petőfi forradalmiságának, meg nem alkuvásának jelenkoriságát. Jelesen azt a ma is követendő literátori magatartást, amely a magán- és közélet dolgait nem vá­lasztja szét. A szerzők nem dicsekszenek azzal, hogy ők tulajdonképpen a századvégi kolozsvári Pető­­fi-kultusz továbbfolytatói, Meltzl Hugó, Cser­­nátoni Gyula és Ferenczi Zoltán kutatásainak értelmezői. Az ő „Petőfianájuk” valójában nem a szigorúan csak egy klasszikusra figye­lő irodalomtörténész-író megfigyeléseinek tárháza, hanem olyan tudatosan választott fel­fedező út fontos — ha nem a legfontosabb! — láncszeme, amely a régmúlt nagyjainak megidézésével kezdődött (Mikó Imre Bölöni Farkas Sándorról és Brassai Sámuelről írt könyvet, Dávid Gyula kismonográfiájának al­címe pedig: Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben é s az évforduló al­kalmából Petőfi erdélyi életének bemutatásá­ban csúcsosodott. Hangsúlyozni kell a Petőfi Erdélyben című gyűjtemény dokumentumjellegét, hiszen ben­ne csak az összekötő szöveg a két szerző munkája, m­inden egyéb a költő verseiben, úti­leveleiben, haditudósításaiban, a kortársak feljegyzéseiben és visszaemlékezéseiben, s nem utolsósorban a Petőfi életét és utóéle­tét bemutató munkákban, így Ferenczi Zol­tán, Illyés Gyula, Hatvany Lajos és Dienes András könyveiben is megtalálható. Azaz, hogy mégsem. Annak ellenére, hogy Dávid és Mikó a fenti műveket választotta vezérfona­lul, és összekötő szövegük, egy-egy dokumen­tumot magyarázó észrevételük, jobbára ezek­hez a kutatási eredményekhez igazodik, jól észrevehető az a többlet, amely könyvüket a szorosan vett dokumentummegjelölésnél ma­gasabbra sorolja. Ez pedig az alázatos interp­­retátori jelenlét mögül is felsejlő személyes élmény. Aki a régi Erdődről, Költőről írni akar, annak ismerni, látni kell a mait is — vallják a szerzők. S valóban, a könyvtári szö­vegválogató munka szürkeségét ez a minden helyet bebarangolni vágyó kíváncsiság, a vala­hai történelmi pillanatot a jelenkori tájban és valóságban tetten érő kutatói szenvedély szí­nesíti. Dávid Gyula és Mikó Imre nemcsak gondolatban, de a valóságban is elindult Pető­fi nyomában, s mindazt, amit láttak, megtud­tak, tapasztaltak, hasznosították is könyvük­ben. Nem egy adat pontosítása, pl. annak a postaépületnek a meglelése, ahol a fiatal há­zaspár Misztótfalun várakozott az eltörött ko­csikerék javítása közben, vagy az életrajzírók tudta vízaknai tartózkodási hely megkérdője­lezése, kiigazítása, a még ma is élő hagyo­mánynak köszönhető. Szintén az igazságkeresést, az írónak a ké­telkedéshez való jogát magyarázza az a tény, hogy Mikó már egy régebben közreadott ada­tot (a Petőfi Múzeumban megjelent Miklós Ida-vallomást Az erdélyi hadsereg című vers keletkezési körülményeiről) újból megvizsgál. S mivel a vallomástevőt személyesen is is­merte, aki nem volt más, mint Petőfi néhai szállásadójának, Sófalvi Miklós Miklós ótor­­dai lelkésznek 1923-ban meghalt leánya, el­gondolkozik az összegyűjtött költeményekben mindmáig Bánfihunyad aláírással szereplő vers dátumozásán és a helynév valódiságán. Meditációjának oka: a Miklós család birtoká­ban levő, Petőfi kezeírásával készült doku­mentum szerint a vers „Torda, marcz. 30. 1849”-ben született. Miért emeltem ki ezt az egyetlen, de a könyvben aligha egymagában árválkodó meg­kérdőjelezhető adatot? Mert Mikó — és ez éppúgy elmondható szerzőtársáról, Dávid Gyuláról is — annak ellenére, hogy nem ma­gát ismeri el az ügyben egyedüli döntőbíró­nak, nem is beszélve arról, hogy ő is tudja: az ótordai pap házában született (?) költe­mény éppúgy lehet eredeti, mint a 2—3 nap­pal azelőtt keletkezett mű emlékezetbeli le­másolása, bátran ütközteti az egymással el­lentétes véleményeket. „Szolgai” hűsége nem a szárazságukban is sokatmondó adatok le­másolásában, hanem a meditatív gondolko­dásban van. Nevezetesen: a tételesen soha­sem kimondott, de a mű egészéből önkénte­lenül is kicsengő kérdezésben. Egyik szerző sem teszi fel a kérdést: szükség van-e ma Petőfi-hagyományra?, kialakítható-e olyan egészséges Petőfi-tudat, amely nem szétvá­laszt, hanem összeköt, országhatárra, nemze­tiségre, nyelvre való tekintet nélküli, de a mindkettőjük által gondozott rész magában hordja az azonnali választ. Sem Dávid Gyula, sem Mikó Imre nem akarja kisajátítani Petőfit annak okán, hogy a költő életének két legfontosabb mozzanata, a házasság („Ez időtől számítom életemet”) és a tragikus véget hozó csata („Lantom, kardom tied, oh szabadság!”) Erdély földrajzi hatá­rain belüli események, ők csak látszólagos hűvös nyugalommal végzik dolgukat. Petőfi életének egy kis szakaszát, a huszonhatból Erdélyben eltöltött egy évet, mutatják fel vizsgálódásuk tárgyául. És bontják harmad­száz, egymással ugyan összefüggő, de a ma­guk időhatárolta végességével is önállóan megálló mozaikra. A könyv első felét, amely Petőfi első erdé­lyi útjától a házasság boldog napjaiig terjed, Dávid Gyula neve jegyzi, Mikó Imre pedig a hat csatát (a segesvári éppen a hetedik!) Bem mellett megélt költő-katona életének krónikása. Petőfi-rajongásukat mi sem jellem­zi jobban, mint az egymással kötött szövetsé­gük tartalma: az igazság kimondására szö­vetkeztek. Arra, hogy újból tudatosítsák: „Pe­tőfi nem meghalni jött Erdélybe! Felelős ér­te mindenki, aki a veszély láttán nem tudta magával ragadni. Felelős az egész nemzet, amely nem tudott jobban vigyázni legna­gyobb költőjére.” (Kriterion) SZAKOLCZAY LAJOS KRITIKA

Next