Kritika 2. (1973)
1973 / 3. szám - Írások Petőfiről - Szakolczay Lajos: Dávid Gyula - Mikó Imre: Petőfi Erdélyben
Mindezt azért kellett előrebocsátanunk, mert Csanádi Imre nem ilyesfajta kötetet tett le a Petőfi-évforduló asztalára. A válogatáshoz írt indulatos utószavából megtudjuk, évtizedek óta foglalkoztatta az a terv, hogy az eddigi, többnyire műfajok szerint csoportosító, jobbadán csak a versekre támaszkodó válogatás helyett olyan „összesítő válogatás”-t szerkesszen, amelyben az életmű egyes darabjai — nemcsak a versek, hanem a levelek, feljegyzések, drámarészletek és egyéb prózai írások — pontos időrendbe állítva szuggesztívebb, s ami ennél is lényegesebb, igazibb, életszerűbb Petőfi-képet prezentáljanak. Merőben hiú vállalkozás lenne a válogatás helyességét vitatni, vélt vagy látszólagos hiányosságait szóvá tenni. Minden válogatás szubjektív, s ezért önmagában hordja a torzítások veszélyét. Csanádi Imre válogatásának pedig éppen az szerintünk a legfőbb erénye, hogy válogató módszerének rendkívüli merészsége ellenére (pl.: az induló költőt, az 1840—43-as időszakaszt nyolc vers és négy levél mutatja be) sokszínű mozaikokból rakott Petőfi-képe nem torzul el, hanem meglepően árnyaltabbá, hitelesebbé kerekedik. Joga van a szerkesztőnek — a költőutódnak még több! — ahhoz, hogy úgy válogasson, ahogy azt a ma költőjében élő Petőfi sugallja vagy éppenséggel igényli. Minthogy joga van ahhoz is, hogy ne az újabb kiadások, textológiai elvek helyesírását kövesse, hanem a Petőfiéhez közelítsen, különösen akkor, amikor ennek a helyesírásnak a versmértéket meghatározó, a tisztább rímet kialakító szerepe van. Persze a kialakított Petőfi-kép szükségképpen nem minden vonatkozásában új, de kétségtelenül izgalmasabb az eddigieknél. Igaza van Csanádi Imrének, amikor háborgó utószavában azt rója fel a költő halála óta eltelt öt negyedszázadnak, hogy hány Petőfi-verset fakított el, „nyűjt már-már alig olvashatóvá az örökös oltálás, iskolai parkolás”, a töméntelen „elemzés”, az egymást váltó és egymásnak ellentmondó korok értelmezése és kisajátítása. S ezek ellen úgy is lehet küzdeni, ahogy ezt Csanádi Imre teszi: az életművel. A teljesebb életmű megértése, befogadása érdekében történik itt e kötet anyagának kiválasztása, ez indokolja néhány annyira közismert vers kihagyását, néhány közvetlen életrajzi motivációjú vers vagy levél elhagyását is. A válogatást a szerkesztő belső, keményen szuggesztív igényei mellett az életmű elsődlegességének, az életrajz másodlagosságának szempontjai határozzák meg. De Csanádi azt sem téveszti szem elől, hogy a válogatásra — minden válogatásra — nem az összes művek helyett, hanem azok mellett van szükség. S ezért úgy válogat a versek és a prózai írások, levelek, feljegyzések, drámarészletek közül — érezhetően roppant nehézségeket legyűrve —, hogy az egész, a teljesség ne csorbuljon. Vajon helyes-e az életmű ilyetén való bemutatása? Érzésünk szerint nemcsak helyes, szükséges is. Bizonyságul elegendő az első verset (Az őrágyhoz-1) az ezt nyomban követő első levéllel (Grazban keltezett levele Nagy Imréhez) összevetnünk. Már Illyés Gyula figyelmeztet arra, hogy ez a vers a „nagy forduló”, ekkor születik meg valójában a későbbi „dacos” költő. A vers megállta az idők próbáját, a zsengék közül az első, amelyet szigorúbb mércével mérhetünk. A levél olykor kusza, koravén mondandójával nem a verset egészíti ki, hanem a helyzetet. „Az élő vad kínok örömtelen ifja”, akinek „a sors nem akar kedvezni”, az életnyomorúság feneketlen mélyén írja a zsengék botladozó sorai után az első „nagy” verset. A gyermekből férfi lett. De lapozzunk tovább, 1845—46 fordulójára, az egyik nagy válság idejére. A Téli éjt a művek keletkezési kronológiájának megfelelően a Tigris és hiéna biztos kézzel választott részei követik, majd az 1846-os esztendő második verse, Az őrült, aztán A hóhér kötetének egyik fejezete következik. A sort a Tündérálom kezdő és befejező strófái folytatják, hogy ezt követően a még mindig nem kellőképpen értékelt Felhők ciklusának hatvanhat darabjából a legszebb huszonhatot olvashassuk. A kapott összkép az első látásra bizony bizarr, s nem a műfajok különbözősége miatt az. Ez a meztelen valóság. Az összképet a kihagyott versek (Isten csodája, A szökevények fordítása, Távozol hát ifjúságom, Vajda Péter halálára) sem módosítanák. Ezért jó ez a válogatás. Abban is egyet kell értenünk a szerkesztővel, hogy a Petőfi-életmű nem a Szörnyű idő zaklatott víziójával törik meg. Az életművet Mezőberényben írt utolsó verse után (ki tudja, utolsó verse volt-e ez a vers?) a válogatásban — a valóságban is — Júliához írt utolsó levele zárja le. Ez a Marosvásárhelyről Tordára írt levél szinte ellenpárja a Szörnyű időnek. A zaklatott víziót lényegesen kilátástalanabb viszonyok között a józan tervezgetés váltja fel. Ez is beletartozik az árnyaltabb Petőfi-képbe. . Csanádi Imre összesítő válogatását forgatva önkéntelenül is az a gondolatunk támad, hogy ez a kötet akár elindítója lehetne egy későbbi sorozatnak. Bizonyos, hogy egy ilyen sorozat irodalmunk alaposabb megértését szolgálná. (Magvető) MIKLÓS RÓBERT 23 Dávid Gyula - Mikó Imre: Petőfi Erdélyben Nem mentségként, inkább a lelkiismeretem megnyugtatására már az elején jelzem: a két kolozsvári szerkesztő, Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi-könyvét bemutató cikkem nem kritika. Nem is lép fel azzal az igénnyel, hogy az éppen ez idő tájt megélénkülő Petőfi-kutatás vitás kérdéseiben igazságot osszon. Ha majd a kolozsvári Utunkban a bukaresti A Hétben folyamatosan publikált anyag könyv alakban is napvilágot lát, bőven kínálkozik alkalom a Petőfi-kutatók szakmai kritikájára, s annak eldöntésére is, hogy az erdélyi örökséget eddig is fáradhatatlanul gondozó írók jól sáfárkodtak-e a kiválasztott anyaggal. Különben is, az újságközléstől a könyvformáig hosszú az út, kár volna már a vajúdás időszakában a születendő gyermek tulajdonságait számon kérni. Célom tehát nem más, mint előrejelzés, figyelemfelhívás egy várhatóan érdekes munkára. A Petőfi Erdélyben című kötet legfőbb tulajdonsága a közhasznúság. Nem a szakmabelieknek, de a legszélesebb olvasóközönségnek íródott ez a mű, az ismeretterjesztésen kívül azonban más célja is van. Első olvasásra csak mindkét szerzőnek a tényekhez, adatokhoz ragaszkodó hűsége a szembetűnő. Az anyag olvasásában (a Petőfit nem ismerőknek, az anyag izgalmas felfedezésében) előrehaladva azonban a szöveg egyre jobban sugallja az igazi mondanivalót: Petőfi forradalmiságának, meg nem alkuvásának jelenkoriságát. Jelesen azt a ma is követendő literátori magatartást, amely a magán- és közélet dolgait nem választja szét. A szerzők nem dicsekszenek azzal, hogy ők tulajdonképpen a századvégi kolozsvári Petőfi-kultusz továbbfolytatói, Meltzl Hugó, Csernátoni Gyula és Ferenczi Zoltán kutatásainak értelmezői. Az ő „Petőfianájuk” valójában nem a szigorúan csak egy klasszikusra figyelő irodalomtörténész-író megfigyeléseinek tárháza, hanem olyan tudatosan választott felfedező út fontos — ha nem a legfontosabb! — láncszeme, amely a régmúlt nagyjainak megidézésével kezdődött (Mikó Imre Bölöni Farkas Sándorról és Brassai Sámuelről írt könyvet, Dávid Gyula kismonográfiájának alcíme pedig: Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben é s az évforduló alkalmából Petőfi erdélyi életének bemutatásában csúcsosodott. Hangsúlyozni kell a Petőfi Erdélyben című gyűjtemény dokumentumjellegét, hiszen benne csak az összekötő szöveg a két szerző munkája, minden egyéb a költő verseiben, útileveleiben, haditudósításaiban, a kortársak feljegyzéseiben és visszaemlékezéseiben, s nem utolsósorban a Petőfi életét és utóéletét bemutató munkákban, így Ferenczi Zoltán, Illyés Gyula, Hatvany Lajos és Dienes András könyveiben is megtalálható. Azaz, hogy mégsem. Annak ellenére, hogy Dávid és Mikó a fenti műveket választotta vezérfonalul, és összekötő szövegük, egy-egy dokumentumot magyarázó észrevételük, jobbára ezekhez a kutatási eredményekhez igazodik, jól észrevehető az a többlet, amely könyvüket a szorosan vett dokumentummegjelölésnél magasabbra sorolja. Ez pedig az alázatos interpretátori jelenlét mögül is felsejlő személyes élmény. Aki a régi Erdődről, Költőről írni akar, annak ismerni, látni kell a mait is — vallják a szerzők. S valóban, a könyvtári szövegválogató munka szürkeségét ez a minden helyet bebarangolni vágyó kíváncsiság, a valahai történelmi pillanatot a jelenkori tájban és valóságban tetten érő kutatói szenvedély színesíti. Dávid Gyula és Mikó Imre nemcsak gondolatban, de a valóságban is elindult Petőfi nyomában, s mindazt, amit láttak, megtudtak, tapasztaltak, hasznosították is könyvükben. Nem egy adat pontosítása, pl. annak a postaépületnek a meglelése, ahol a fiatal házaspár Misztótfalun várakozott az eltörött kocsikerék javítása közben, vagy az életrajzírók tudta vízaknai tartózkodási hely megkérdőjelezése, kiigazítása, a még ma is élő hagyománynak köszönhető. Szintén az igazságkeresést, az írónak a kételkedéshez való jogát magyarázza az a tény, hogy Mikó már egy régebben közreadott adatot (a Petőfi Múzeumban megjelent Miklós Ida-vallomást Az erdélyi hadsereg című vers keletkezési körülményeiről) újból megvizsgál. S mivel a vallomástevőt személyesen is ismerte, aki nem volt más, mint Petőfi néhai szállásadójának, Sófalvi Miklós Miklós ótordai lelkésznek 1923-ban meghalt leánya, elgondolkozik az összegyűjtött költeményekben mindmáig Bánfihunyad aláírással szereplő vers dátumozásán és a helynév valódiságán. Meditációjának oka: a Miklós család birtokában levő, Petőfi kezeírásával készült dokumentum szerint a vers „Torda, marcz. 30. 1849”-ben született. Miért emeltem ki ezt az egyetlen, de a könyvben aligha egymagában árválkodó megkérdőjelezhető adatot? Mert Mikó — és ez éppúgy elmondható szerzőtársáról, Dávid Gyuláról is — annak ellenére, hogy nem magát ismeri el az ügyben egyedüli döntőbírónak, nem is beszélve arról, hogy ő is tudja: az ótordai pap házában született (?) költemény éppúgy lehet eredeti, mint a 2—3 nappal azelőtt keletkezett mű emlékezetbeli lemásolása, bátran ütközteti az egymással ellentétes véleményeket. „Szolgai” hűsége nem a szárazságukban is sokatmondó adatok lemásolásában, hanem a meditatív gondolkodásban van. Nevezetesen: a tételesen sohasem kimondott, de a mű egészéből önkéntelenül is kicsengő kérdezésben. Egyik szerző sem teszi fel a kérdést: szükség van-e ma Petőfi-hagyományra?, kialakítható-e olyan egészséges Petőfi-tudat, amely nem szétválaszt, hanem összeköt, országhatárra, nemzetiségre, nyelvre való tekintet nélküli, de a mindkettőjük által gondozott rész magában hordja az azonnali választ. Sem Dávid Gyula, sem Mikó Imre nem akarja kisajátítani Petőfit annak okán, hogy a költő életének két legfontosabb mozzanata, a házasság („Ez időtől számítom életemet”) és a tragikus véget hozó csata („Lantom, kardom tied, oh szabadság!”) Erdély földrajzi határain belüli események, ők csak látszólagos hűvös nyugalommal végzik dolgukat. Petőfi életének egy kis szakaszát, a huszonhatból Erdélyben eltöltött egy évet, mutatják fel vizsgálódásuk tárgyául. És bontják harmadszáz, egymással ugyan összefüggő, de a maguk időhatárolta végességével is önállóan megálló mozaikra. A könyv első felét, amely Petőfi első erdélyi útjától a házasság boldog napjaiig terjed, Dávid Gyula neve jegyzi, Mikó Imre pedig a hat csatát (a segesvári éppen a hetedik!) Bem mellett megélt költő-katona életének krónikása. Petőfi-rajongásukat mi sem jellemzi jobban, mint az egymással kötött szövetségük tartalma: az igazság kimondására szövetkeztek. Arra, hogy újból tudatosítsák: „Petőfi nem meghalni jött Erdélybe! Felelős érte mindenki, aki a veszély láttán nem tudta magával ragadni. Felelős az egész nemzet, amely nem tudott jobban vigyázni legnagyobb költőjére.” (Kriterion) SZAKOLCZAY LAJOS KRITIKA