Kritika 2. (1973)

1973 / 11. szám - Vargha Balázs: Csokonai méltatói a vágóasztalon

15 Baross Csokonai kétszáz éve CSOKONAI MÉLTATÓS A VÁGÓASZTALON A vágóasztal a filmkészítés utolsó munkafázisának a szerszáma. Parányi vetítőernyőn nézi végig a rendező a felvett jeleneteket egyszer- kétszer-sokszor. Itt dönti el, hogy a képek, mozgások, hangok milyen tempóban kövessék egymást, hogyan feleseljenek egymással. Érdekes a kritika vállalkozása, a montázstechnika alkalmazása az irodalomban. Örömmel csináltam az eddigi összeállításokhoz hasonlót Csokonairól. Talán mondanom sem kell, hogy a szerzők és szövegeik itt tökéletesen ki vannak szolgáltatva a „vágó” önkényének. Amit például Horváth Jánostól vagy Sinkó Ervintől idézek, bölcs és helytálló. Benedek Marcell viszont egy fiatalkori tévedésével szerepel. Válogathattam volna fordítva is. Megtehettem volna, hogy kurta, hiányos, de mégis elfogadható Csokonai-portrét állítok össze a méltatásokból. De inkább kedvem volt a Csokonai-irodalom reális arányainak bemutatására: a költő méltatói között kezdettől fogva ott voltak az értetlenek, a félreértők, a csűrők-csavarók. Ám azt sem akartam, hogy az összeállítás a tévedések komédiája legyen. Ezzel is torzítottam volna — másik irányban. Pedagógiai szemelvényt csak éppen mutatóba közlök. Érdekes volna egy külön összeállítás régi és újabb tankönyvekből — akár Csokonairól, akár más költőről. VARGHA BALÁZS Nemes Csokonay Mihály kedves fiam volt tizenkét esztendős, hogy Édes Attyától reám maradott árvaságra, akkor végezte a poéta classist, az után két esztendeig az oratória classist járta, annak utánna két esztendeig deák volt, amelly hívséges volt tanulásában, olly hívséggel igyekeztem szükségeit tellyesíteni, amellyeket már kisded korában, nagyon érezvén, vélem eggyé forrott szíve, igaz fiúi szerettei viszonozta halála órájáig, akiről azt mondhatom, hogy soha egy szavával, annyival inkább cselekedetével soha meg nem szomorított, minden bajait csendesen hordozta, a’ volt legnehezebb előtte, hogy én is véle együtt éreztem mindeneket. Özv. Csokonai Józsefné emlékezése * Már maga a Természet Csokonayt (mivel ezt különben is semmi Aesthetica nem adhatja) rendkívül érzékennyé formálta, őnéki sovány, gyenge delikát, fáin szálacskájú, s csaknem csupa érzékenységből álló testet adván, mely az ingerléseknek elfogadására legalkalmatosabb, az ő életének környülállási pedig őtet annyira elérzékenyítették, hogy az ő egypár szerencsétlen s szerelmes fatuma, az ő betegeskedése, bosszantatása, üldöztetése lassú füzénél utoljára csupa érzéssé sublimáltatott. Érzékeny volt , különösen minden iránt, ami szép, akár az Ideák és Gondolatok, akár a Természet, akár az Erkölcs világábann, akár a Szerelembenn, akár a Barátságbann, akár az Előterjesztésbenn, Actióban és egész életébenn. Domby Márton: Csokonay V. Mihály élete. 1817. ... Debrecen Csokonai korában az ország második legnagyobb városa. Fejlődött az ipara és kereskedelme, s az új társadalmi osztály, a polgárság gyorsan gazdagodott. Közülük a legkiválóbbak a felvilágosodás hívei lettek, s mindent elkövettek a tudomány népszerűsítése érdekében. Közéjük tartozott Csokonai is. A kultúra fejlődése azonban legtöbbjüknél nem járt együtt a vagyon növekedésével. Az ilyen gazdag, de műveletlen polgár legfőbb öröme a pénzhalmozás volt. Sokan uzsorával foglalkoztak. Csokonai már fiatalkorában jól látta ezt,, hiszen apja korai halála után a család nehéz körülmények közé jutott. Ennek hatására került korai verseibe az uzsorás gúnyos hangú ábrázolása. Zsugori uramban valamennyi fösvény polgár magára ismerhetett, olyan jellegzetesen mutatta be őt a költő. Az életképben kigúnyolva, de a valósághoz hűen áll előttünk a szívtelen uzsorás. A költő tréfás, gúnyos hangú sorai azt a komoly mondanivalót fejezik ki, hogy a műveletlen, harácsoló polgár megvetésre méltó. Aszódi Lászlóné, dr. Horváth Gedeonné, Megyer Szabolcs: Magyar irodalmi olvasókönyv, ált. isk. 7. oszt. III. kiadás (1967.) * Nemrégiben egyik igen jelentős politikusunkkal volt vitám az ifjúság nevelése felől. Olyan politikussal, aki helyeselte, sőt gyakorolta az ifjúságnak a politikába belevonását. Vita közben hévvel tette fel a kérdést: „hát a debreceni kollégium hogy bánt a diákjaival?” A feleletem ez volt: „A kollégium akkor eresztette ki falai közül az utcára a diákjait, amikor tűzeset volt és a tüzet kellett oltani (kollégiumi tűzoltóegylet); ti pedig tüzet gyújtogatni viszitek ki az utcára az ifjúságot s ebben a tűzben elégetitek lelkük eszményeinek szárnyait.” A debreceni kollégium komoly, egyenletes szelleme egyensúlyozott kedélyeket nevelt. Ennek a fényes nyomai látszanak Csokonai versein. Sem örömeiben, sem bánatában nem ragadtatja vulkános kitörésekre magát. Mikor világfájdalma tengerén zátonyra futva, leszámol a reménységgel, nincs számára semmi kíméletlen szava sem. Indulatainak fékét a kollégium bibliás szelleme, s reá árasztott tenger tudománya szerkesztette meg. Baltazár Dezső: Csokonai Vitéz Mihály é. n. * Még ma is nyugtalanítja az irodalomtörténetet, hogy Csokonai iskolából lett eltávolításában vájjon nem túlzott szigorúság érvényesült-e? Bár a kérdés nem tartozik ránk, mi mégis azt gondoljuk, hogy Csokonaival semmi méltánytalanság nem történt, s adott körülmények között az esete akár ma is megismétlődnék. Dr. Nagy Sándor: A debreceni Református Kollégium története. 1933. De a kollégium, melyben szűk felekezeti szellem és középkori fegyelem uralkodott, meg is rontotta Csokonai életét s költészetének sem keveset ártott. Azok a szigorú rendtartások, melyek a tanulóknak egész nyilvános és magánéletét szabályozták, kiáltó ellentétben állottak Csokonai felfogásával s érzéseivel és meghasonlást keltettek szívében. Fokozta a meghasonlást, hogy a költő már zsenge ifjúságában megismerkedett Rousseau műveivel, melyek végzetes, egész lelki életét megmérgező befolyással voltak reá. Rousseau eszméi erősítik benne a rakoncátlanságot, a francia bölcselőnek a természetességről hirdetett tanításai hajtják oda, hogy a költő szembeszáll az illem külső követelményeivel, az iskolai, sőt társadalmi rend szabályaival, azt hívén, hogy nagy elméjével és tiszta szívével bízvást kivétel lehet a köznapi szokások, az életbeli külsőségek törvénye alól. Kardos Albert: Csokonai, 1905. ... Rút ábrázat s szép ész. A fiatal költőnek különös önvallomására találunk benne, irodalmunk egyik legkülönösebbikére, mely mellett — mint életrajzírói és a rá emlékezők szokták — semmiképpen sem szabad sietve elmenni. „Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok! S orcom fertelmei irtóztató nagyok” — kezdődik nem éppen elegánsan, s költőnk végül is elismeri rútságát: „én itthon maradok formátlan testemmel.” Említenünk kell itt: a költőt bántotta beteges és a klasszicista szépségideáihoz képest bizarr, füstös, szabálytalan arca és termete. E versből ugyan közvetlenül panaszszóra téve át, nem derül ki e rossz érzése, közvetve azonban tolmácsolja az az indulat, mellyel a „lélektelen szép test”, a „szép ostoba” ellen lázad. Kifogyhatatlan az üres testi szépségnek olyan állati vonásokkal való összehasonlítgatásában, melyek teljesen megsemmisítik a hiú önteltséget. Szauder József: Sententia és pictura. Az estve és az álom. 1970. Csokonai 1793 húsvétján Hadházra került legátusnak. A részeges paptól bizonyára menekült, mikor csak tehette, magasabb mámorért, az orvos házába, mestere házába. Földit azonban beteghez hívták, a „legátus úr” egyszer csak ott állt szemtől szembe Juliskával. Ha a Tempefői két grófkisasszonyának modelljét a Weszprémi-házban gyaníthatjuk legtöbb joggal 1793 Debrecenében, világos, hogy Rozália mintája csak Földiné lehetett. [...] Most ott bult-pirult a lángeszű kamasz ez előtt a Földiné előtt, mestere ihlető múzsája előtt. S ki tudta volna inkább, mint ez a kétgyermekes fiatalasszony, hogy költő a legátus, kivételes tehetség. S míg nézte ezt a hosszú fiút, ezt a mulatságosan tisztelettudó „tiszteletes urat”, aki egyidős volt vele, hogy ne adhatta volna föl neki a tiszteletlen témát: „Melyik a legjobb csók?” Juhász Géza: Csokonai Rozáliája. Irodalomtörténet 1953. Egészben véve környezete nemigen vette észre bánatát: ő hallgatott róla s belsőleg emésztődött. Ez az oka, hogy életírói többen szerelmét nem is vették oly komolyan, mint kellett volna; a zavart fokozta az is, hogy Csokonai sok Rózához írt költeményt alakított át a Lilla-dalok közé, belevett továbbá több fordítást vagy átdolgozást s általában nem találjuk e dalokban a szerelmi pátosznak a romantikusoknál utóbb lelhető fokát s részben nem színpompáját sem. Ferenczi Zoltán: Csokonai, 1907. Voltaire-i deizmus alapján állva sokszor kikel a „babonák” — valójában a dogmatikus vallásosság hagyományai ellen. Olykor anekdotikus élccel, igazi voltaire-i módon, profánul, nevetségessé téve a naiv hagyományosságot (A zarándok). Szeret, mint Voltaire, vad népek vagy keletiek analógiájába burkolózni, mint mikor kicsapatása után az otahaita képében üdvözli a Zemplénből érkező „európaiakat”, kik Patakra hívták tanulni. Mohamedánokat választ ki a sötétség, babonaság képviselőjéül, hogy szabadabban szólhasson „a szentség színével bemázolt babona”, a „denevér babona”, a „bagoly vak.