Kritika 3. (1974)

1974 / 4. szám - Veszely Péter: Magyar emigráns a magyar emigrációról

„A veszett egyenetlenség csak közöttünk ma­rad ..(27. 1.) — olvasható egy helyütt, vagy máshol ez a citátum szerepel: „Adja isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen és ir­tózva halljon beszélni a mi hosszú bujdosá­­sunkról..(75. 1.) Nagy Kázmér tehát vala­miféle Mikes-helyzetben érzi magát. Ennek a helyzetérzékelésnek a pozitív oldalára már rámutattunk: sohasem akar elszakadni Ma­gyarországtól, sohasem hiszi azt, hogy a ma­gyar nép igazi képviselői az emigránsok len­nének, valamiképpen mindig hazafelé tájéko­zódik. De illúziókat is takar ez: Nagy Kázmér hajlamos olykor „kurucos” nekibúsulásokra, hajlamos valamiféle „örök magyar átok” fel­­tételezésére, a magyar történelem változásait is nemegyszer a „két pogány közt egy hazá­ért” romantikus képletéből vezeti le. Lássuk ezeknek az illúzióknak a gyökerét. „Az emigráció története — írja — elválaszt­hatatlan a nemzetétől. 1944-ben és később nem múlt és hagyományok, beidegzettségek és ideológiák nélküli »ártatlan« magyarság, ha­nem olyan magyar nemzet találta magát szem­ben a változással, amelyet évszázadokra visz­­szanyúló gazdasági, társadalmi és kulturális hatások értek, befolyásoltak és alakítottak. Anélkül, hogy akár csak vázlatosan is meg­kísérelném összehasonlítani mindazt, ami 1945 előtt és 1945 óta a magyar állam és nemzet életének számtalan részletére jellemző volt, illetve jellemző ma, elég, ha néhány alapvető fordulatra emlékezünk. Az 1840-es, 1880-as, az 1910-es és 1930-as Magyarország között lényeges eltérés már csak a külső formák (királyság) és a nemzet belső életének szabályai szerint sem volt. A társa­dalmi rétegek megoszlása, szerepe és egymás­hoz való viszonya, az ország dolgaiban döntő szóval bíró csoportok, sőt családok folyamatos­sága szintén alig változott valamit 1945-ig. De 1945-ben a szó szoros értelmében eltűnt, meg­semmisült, ami volt. Maradt a feldúlt és javarészben megmű­­veletlen terület. Rajta az el nem menekült nép. Valóban, olyan volt a helyzet 1945 áprili­sában, mintha a magyar nép soha nem is jutott volna el az államalkotás koráig. A magyar történelem István király óta tartó századainak fejezetei ekkor zárultak le és — miután az élet nem áll meg — egy egészen új korszak kezdődött 1945 tavaszán. Miben áll és miből tevődik össze ez az új korszak? Két lényeges tényezőből. Az első: a területében és lakosságában je­lentéktelen méretűvé zsugorodott Magyar­­ország. A másik lényeges változás: az 1945-ig fennálló államhatalom szervezete összeomlott és személyi képviselői elhagyták az országot. A légüres térben fokozatos reformok he­lyett forradalmi természetű és sebességű vál­tozás kezdődött. Kialakult egy olyan magyar állam, melynek az 1945 előttivel kevesebb rokonsága van, mint a múlt század végi li­berális magyar államnak a korai középkor rendi államával volt. Ezen belül gyökeresen megváltozott az ál­lam világnézeti, kulturális beállítottsága, az évszázadok óta szinte változatlan nemzetgaz­dasági berendezkedés és végül az 1945-ig szándékosan alig háborított társadalmi tago­zódás is. 1945—49 között elméletileg még volt lehe­tőség, hogy minden régen esedékes reform megvalósuljon, ugyanakkor az a szellemi­­lelki-történelmi kapcsolat, mely a magyar történelem évszázadait az emberek és a ma­gyar művelődés tudatában összefűzi, meg ne szakadjon ..(30—31. 1.) Mielőtt még néhány megjegyzést fűznénk ehhez a történetfilozófiai eszmefuttatáshoz, még egy idézet: „Szálasi fellépése és németek által történt szerepeltetése nélkül valóban nem alakult volna ki a politikai emigráció, s nemcsak a 44-es, hanem talán a 45 utáni sem.” (40. 1.) Annyiban készségesen egyetértünk Nagy Kázmérral, hogy a magyar történelem 1945- ben gyökeresen megváltozott és radikálisan elszakíttattak azok a szálak, melyek a volt uralkodó osztályokhoz fűzték. A kérdés azon­ban, ami ezek után is felteendő , nem lé­nyegtelen: feltételezhetünk-e egy olyan „örök magyar” fejlődést, amely István királytól 1944-ig állandó? És ha — feltételezve, de el nem fogadva a szerző hipotézisét — ez a ma­gyar történelem oly állandó és nemzeti té­nyezőkkel rendelkezett, akkor ki a felelős a területében és népességében csökkent orszá­gért, ki a felelős az elmaradt reformokért (amelyek — ugyancsak Nagy Kázmér kon­cepciója szerint — a forradalomnál jobban szolgálták volna a nemzetet) és végül, de nem utolsósorban: ki a felelős Szálasiért? Mert valaki és valakik nyilván felelősek azért, hogy Magyarország messze elmaradt az európai fejlődéstől, a levert forradal­makért, a konzervált feudalizmusért és vé­gül a fasizmusért, melyet — ellentétben Nagy Kázmér elméletével — 1919-től Horthyék szisztematikusan készítettek elő. Ne vitatkozzunk most, hogy a magyar tör­ténelem folytonosságát az uralkodó osztályok jogfolytonossága vagy a dolgozó nép histó­riájának folytonossága képviseli. Ez a disputa fölösleges, éppen a történelem döntött ebben a kérdésben. Izgalmasabb annak a vizsgálata, hogy ez az illúziós történetszemlélet hogyan vezeti el szerzőnket egy reális politikai következte­téshez. Paradox módon hangzik, de újra az il­lúzióknál kell kezdeni. „Az 1956 utáni ese­mények fényében sokan gondolták végig, hol is tévesztettek utat?" — írja Nagy Kázmér. — „Megállapíthatták, hogy nem az oszt­rák—magyar határon. A szélsőjobboldali emigrációt leszámítva, a 47-es és az 56-os po­litikai emigránsoknak szembe kellett nézniük a tényekkel: távozásukig (melynek nem ők voltak a kizárólagos okai) vállalták mind­azt, ami 1945 után bekövetkezett, de emig­­rálásuk után egyszerre úgy viselkedtek, mint­ha nem ismernék a térképet.” (45. 1.) Eb­ben a gondolatmenetben is föllelhető a lo­gika megbicsaklása: hogyan is történt min­den? Mindaz, ami 1945 után következett, „mindössze” földrajzi kényszerűség lett vol­na? És ha — újra feltéve, de el nem fogadva a hipotézist — valóban az volt, akkor az emigránsok miért fogadták el 1947—48-ig, és miért nem fogadták el utána? fatlak­* ? Nagy Kázmér így folytatja gondolatmene­tét: „A lelkiismeret-vizsgálat során voltak, akik elővették a régen — vagy talán soha nem olvasott »magyar próféták« írásait: Eötvös, Deák és Széchenyi munkáit, és ke­vesekben, de lezajlott az összeütközés a való­ság és az illúziók között.” (45. 1.) Már a „próféták” megnevezése is jellemző egy ideo­lógiai magatartásra: igazán csak Kemény Zsigmond hiányzik a reformista, majd 1849- ellenes ideológia képviselői közül. Eötvös is. Deák is a németek és az orosz cári birodalom közötti erőviszonyok alakulásából igyekezett a Habsburgokkal való kiegyezés optimális lehetőségeit levezetni. Nagy Kázmér szerint ez újabb bizonyíték a „két pogány közt egy hazáért” magatartás igazolására. Világosan kimondja a negyvenhetes emig­ráció helyzetét elemezve, hogy „A határ el­hagyása után, szinte kivétel nélkül, a tegnap még értelmesen, megfontolva, Magyarország helyzetének ismeretére valló nyilatkozatokat tett politikusok egyszerre nemcsak antikom­­munisták, de szovjetellenesek is lettek. (47. 1.) Azt is leszögezi: „A három fő csoport (az 1944-es, az 1947-es és az 1956-os emigrá­ció — A szerk.) mindenesetre megegyezett abban, hogy ami a távozása óta Magyaror­szágon végbement, ideiglenes és a hatalom megszerzése érdekében »az ördöggel is­ szö­vetkezni lehet. Az ördöggel ugyan nem kö­töttek szövetséget, de abból a meggondolás­ból kiindulva, hogy ami jó az Egyesült Ál­lamoknak, az jó Magyarországnak is — fel­adták a politikai emigráció egyetlen jogalap­ját: a független bírálat szabadságát s beáll­tak egy nagyhatalom érdekeinek szolgálatába. A történteket csak súlyosbította, hogy hosszú évekig nem ismerték fel ennek a nagyhata­lomnak az igazi érdekeit sem és összetévesz­tették a kívánságokkal a realitásokat... S ez volt a magyar politikai emigráció tragé­diája.” (30. 1.) Rengeteg helyes gondolat ta­lálható ezekben az idézetekben: valóban a nekivadult szovjetellenesség lökte ezt az emigrációt az Egyesült Államok feltétlen ki­szolgálói közé valóban, ábrándok között él­­tek­ A magyar politikai emigráció bukásának valóságos oka az volt, hogy a valóságban le­zajlott forradalom helyett egy illúziókban lé­tező mérsékelt reformok, vagy egy még inkább csak illúziókban élő konzervativizmus alap­járól képzelték el Magyarország 1945 utáni útját. „A rendkívüli helyzetben csak azoknak si­került átmenteni magukat, akiknek szemé­lyisége több volt, mint az osztályhelyzetük­kel összekapcsolódott közéleti szerep...” — írja Nagy Kázmér (15. 1.). Egyetértünk. Csak­hogy — és közvetve és közvetlenül éppen az Elveszett alkotmány bizonyítja ezt — a ma­gyar politikai emigrációban 1945 után nem volt ilyen személyiség, sőt magára az emig­rációra is azért került sor, mert az osztály­helyzetből következő gátakat képtelenek vol­tak lerombolni. Hogyan élnek ? Mielőtt a politikai emigráció belső harcai­ról beszámolnánk, néhány szót azokról, akik — és láttuk már, hogy ez a számszerű döntő többség — nem vesznek részt politikai harcokban, hanem egyéni érvényesülésüket keresik. „Általában 5—10 évig eltartó gyógyulási folyamat után — írja Nagy Kázmér — leg­több emigráns — ha sebnyomokkal is — meg­találta a helyét abban az országban, ahol letelepedett. A helyi valósághoz alkalmaz­kodva a maga egyéni sorsát egyenesbe hozta. Mint mondták, elért valamit, sikeres lett. Nemcsak anyagiakban, hanem új életcélt kí­náló foglalkozás megtalálásával. Szerencsés esetben régi, magyarországi hivatása folyta­tásával." (22. 1.) Ez a kategória mind a három, 1945 utáni emigrációs rétegben megtalálható, de szer­zőnk szerint a legerősebben az 1956 utáni disszidensek között. „A több ezer főre be­csült főiskolai hallgatóból — állapítja meg — sokan azonnal folytatták tanulmányaikat va­lamelyik külföldi egyetemen. Ez a csoport tehát »más elfoglaltsága« miatt nem került a politikai emigráció uszályába, hanem néhány év múlva diplomával, valóban elsajátított új nyelvvel, magánmagyarként, vagy egy új tár­sadalomba beilleszkedett emberként a bonta­kozó diaszpóra legértékesebb rétegét alakí­totta ki.” (Kiemelés tőlünk — A szerk.) Ezeknek az embereknek a többsége, ha magyarnak érzi magát és érzi nyelvét — ab­ban az esetben Magyarországgal és nem az emigrációval tart kapcsolatot. Nem mintha mindennel egyetértene, ami a Magyar Nép­­köztársaságban történik, hanem részint ra­gaszkodik a hagyományok által meghatáro­zott nemzettudathoz, másrészt pedig elköte­lezettséget érez a progresszió valamely for­mája irányában. Röviden említjük ezt a réteget, amely­­pe­dig a legjelentősebb száma szerint is, a szel­lemi értékek szempontjából is, mert Nagy Kázmér könyvének igazi témája nem ennek a rétegnek a sorsa: „Nem »az« emigrációról, hanem kizárólag a politikai emigránsok és szervezeteik történetéről írok” — szögezi le könyvének előszavában (6. 1.). KRITIKA Az emigráció rétegeződése Nagy Kázmér három réteget különböztet meg a felszabadulás utáni emigrációban: a „negyvennégyeseket”, a „negyvenheteseket” és az „ötvenhatosokat”. „A legújabbkori politikai emigrációt... egymástól élesen elkülöníthető folyamatok hozták létre. A politikai emigráció első, úgy­nevezett »Negyvennégy­es» rétegének aktív csoportjai és képviselői főleg a vesztett há­borúban végig kitartó, németbarát elemek­ből álltak. A »Negyvennégyesek« sem az ország 1944. március 19-én bekövetkezett né­met megszállása, sem a kormányzó sikertelen kiugrási kísérletei után nem látták be, hogy az országnak egy választása lett volna: a mi­előbbi fegyverszünet. Nemhogy nem látták be, hanem a megszálló németeknek felajánl­kozva meghosszabbították a háborút és az ország szenvedését. Mint látni fogjuk, ezek a csoportok az emigrációban mégis makacsz­l 10

Next